A kelet-európai térség jelentős része hosszú időn át alacsony biztonságú környezetben élt. Háborúk, megszállások, autoriter rendszerek, gazdasági válságok és kiszámíthatatlan állami működés jellemezték a történelmet.
Ilyen körülmények között az emberek számára nem az önkifejezés, az autonómia vagy az absztrakt jogelvek válnak elsődleges értékké, hanem a biztonság, a rend, a stabilitás és a közvetlen túlélés. A politikatudományban és a kulturális szociológiában ezt gyakran "túlélési értékeknek" nevezik.
Az ilyen értékekkel rendelkező társadalmakban az emberek hajlamosabbak elfogadni az erős vezetést, a hierarchiát és a politikai lojalitásra épülő rendszereket, ha cserébe kiszámíthatóságot kapnak.
A túlélési értékek önmagukban nem teremtenek oligarchiát, de kedveznek annak a politikai logikának, amely szerint a vezető azt mondja, hogy "a szabadság másodlagos, először rend és biztonság kell". Ha a társadalom jelentős része ezt elfogadja, akkor gyengül a független intézmények, a versengő hatalmi központok és a szigorú elszámoltathatóság legitimációja. A hatalom koncentrációja így könnyebben tűnik jó megoldásnak.
Ehhez kapcsolódik a kulturális intézmények szerepe.
A kultúra alatt itt azokat a mélyen gyökerező normákat kell érteni, amelyek meghatározzák, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a hatalomhoz, a szabályokhoz és egymáshoz. Ha egy társadalomban alacsony az általános bizalom, akkor az emberek gyakran nem hisznek abban, hogy az ismeretlenekkel való együttműködés sikeres lehet. Ilyenkor a család, a baráti kör, a párthálózat vagy a személyes kapcsolatok fontosabbak lesznek, mint az intézmények.
Az oligarchikus rendszer tulajdonképpen ennek a logikának a kiterjesztése a gazdaság és a politika csúcsaira.
A formális szabályok helyett a személyes kapcsolatok, a lojalitás és a patronálás hálózatai döntenek.
Ez volt az alapja Orbán kelet-európai életterének.
A rendszerváltás utáni privatizáció sok országban különösen kedvezett ennek a folyamatnak. A piacgazdaság intézményei gyorsabban jöttek létre, mint azok a kulturális és jogállami normák, amelyek a tisztességes versenyt fenntarthatták volna. Ennek következtében a gazdasági erőforrások jelentős része olyan szereplők kezébe került, akik politikai kapcsolatokkal rendelkeztek. A gazdasági és politikai hatalom összefonódott és kialakult az oligarchikus struktúra.
Miért nem fogták fel a hatalmon lévők, hogy ez rontja a kapitalizmus hatékonyságát?
Részben azért, mert a rendszer szereplői nem feltétlenül ugyanazt tartják kívánatosnak, amit egy közgazdász.
A versenyalapú kapitalizmus valóban hatékonyabb innovációban, termelékenységben és hosszú távú növekedésben.
Egy politikai elit azonban sokszor nem a társadalom teljes jólétét akarja maximalizálni, hanem a saját hatalmát és vagyonát.
Innen vezethető le az, hogy a Fidesz voltaképpen 2010-től sohasem akart a magyarok többségének jót.
A Fidesz számára a korlátozott verseny nem hiba, hanem előny volt.
Az állampárt lényege egy masszívan kelet-európai értékrend visszabüfögése és cinikus kijátszása volt a szűk oligarchikus magánérdekek védelme érdekében.
Lenézték a kelet-európainak vélt lakosságot, de a saját céljaik is kelet-európaiak voltak az arrogancia felszínes máza mögött.
Az oligarchikus rendszerek szereplői gyakran nem tekintik a gazdaságot önálló szférának.
Számukra a gazdasági erőforrások a politikai hatalom eszközei. A modern liberális kapitalizmus viszont azon az elképzelésen alapul, hogy a politika és a gazdaság bizonyos mértékig elkülönül egymástól és a verseny minden szereplő számára elkerülhetetlen.
Az oligarchikus logika azt mondja, hogy a gazdaság a hatalmi rendszer része, amelyet ellenőrizni kell. Ebben a szemléletben a politikailag kontrollálható, kevésbé hatékony gazdaság sokszor kívánatosabb, mint egy hatékonyabb, de autonóm és kiszámíthatatlan piac.
A Fidesz számára a túlélési értékekre épülő társadalmi környezet, az alacsony bizalom, a személyes kapcsolatokra épülő kulturális intézmények és a politikai hatalom önfenntartó logikája együtt olyan egyensúlyt hozott létre, amely stabilnak tűnt, még akkor is, ha hosszú távon gazdaságilag kevésbé volt sikeres, mint egy nyitottabb és versengőbb kapitalista rendszer.
Ám a Fidesz bődületesen nagyot tévedett.
A titkos lebecsülésre és a tömegek átverésére épített kelet-európai elnyomás ugyanis túlságosan elfeledkezett a magyar társadalom nyugatos történelmi tapasztalatairól.
A kompország nem csak az egyik partra emlékszik.
