Sokan Magyarországon a rendszerváltás után abból indultak ki, hogy ha létrejön a magántulajdon, felhalmozódik a tőke, megjelennek a gazdag vállalkozók és a piac, akkor majd "automatikusan" kialakul a nyugati értelemben vett kapitalizmus.
A probléma az volt, hogy a kapitalizmus nem egyszerűen tőkefelhalmozás kérdése, hanem intézményi és termelékenységi rendszer is.
Néhány fontos ok, amiért a várakozás és a valóság eltért:
1. A magyar tőke sokszor nem a termelékenységből keletkezett
A fejlett kapitalista országokban a tőkefelhalmozás jelentős része:
- innovációból,
- exportképes iparból,
- hatékonyságnövelésből és
- technológiai fejlődésből
származott.
Magyarországon a rendszerváltás után viszont a vagyonosodás jelentős része:
- a privatizációból,
- az állami segítségből,
- a pénzügyi arbitrázsból (kockázatmentes profit elérése a félreárazások kihasználásával),
- az ingatlanokból,
- a monopóliumjellegű helyzetekből és
- a politikai kapcsolatokból
keletkezett, nem pedig a magas hozzáadott értékű termelésből.
Ez létrehozhat vagyont, de nem feltétlenül növeli a nemzetgazdaság termelékenységét.
2. Összekeverték a "piacgazdaságot" a "fejlett kapitalizmussal"
A piacgazdaság önmagában nem garantál:
- versenyt,
- innovációt,
- hatékony vállalatirányítást vagy
- technológiai fejlődést.
Létezhet:
- klientúra-kapitalizmus,
- oligarchikus rendszer és
- járadékvadász gazdaság
is.
Sok posztkommunista országban kialakult egy olyan modell, ahol a profit jelentős része nem a versenyből, hanem az államhoz való hozzáférésből származott.
3. A magyar gazdaság szerkezete kettészakadt
Kialakult egy erős multinacionális export-szektor és egy gyenge hazai KKV-szektor.
A multinacionális cégek valóban növelték a termelékenységet, de:
- a technológiai tudás kevéssé szivárgott át,
- a hazai beszállítói láncok korlátozottak maradtak és
- a profit jelentős része külföldre ment.
Eközben sok hazai vállalat:
- alacsony hozzáadott értéken működött,
- kevés innovációt végzett és
- gyenge menedzsmenttel dolgozott.
Így lehetett egyszerre jelentős tőkekoncentráció és alacsony országos versenyképesség.
4. A "tőke" önmagában nem elég
A modern kapitalizmus alapja nem csak a pénz, hanem:
- az intézményi bizalom,
- a jogbiztonság,
- a kiszámítható szabályozás,
- az oktatás,
- a kutatás-fejlesztés,
- a verseny és
- a társadalmi mobilitás.
Ha ezek gyengék, akkor a tőke gyakran nem a termelésbe, hanem a politikailag védett szektorokba, az ingatlanokba, a rövid távú profitba vagy külföldre áramlik.
5. A rendszerváltás idején erős volt a "felzárkózási illúzió"
Az 1990-es években sokan hitték, hogy "ha lemásoljuk a nyugati tulajdonformákat, akkor idővel nyugati jólét lesz".
Csakhogy a nyugati kapitalizmus mögött:
- több évszázados intézményfejlődés,
- ipari kultúra,
- technológiai ökoszisztéma,
- pénzügyi fegyelem, és
- társadalmi normák álltak.
Ezeket nem lehetett gyorsan "importálni".
6. A politikai kapitalizmus stabilabb lett, mint a versenykapitalizmus
Magyarországon a legtöbb időszakban jobban megtérült politikai kapcsolatokhoz jutni, szabályozási előnyöket szerezni és állami forrásokat elérni, mint technológiai innovációba beruházni.
Ilyenkor a tőkefelhalmozás nem a termelékenységet hajtja, hanem a hatalmi koncentrációt.
Magyarországon sokan úgy tekintettek a kapitalizmusra, mint a "magántulajdon + felhalmozott vagyon" kettősségére.
Pedig a fejlett kapitalizmus inkább a "termelékenységnövelő intézményi rendszer + verseny + innováció + hatékony tőkeallokáció" együttese.
Ha a tőke nem a hatékonyabb termelést jutalmazza, akkor lehet jelentős vagyonfelhalmozás anélkül is, hogy nőne:
- a versenyképesség,
- a reálbér,
- az innováció vagy
- a hosszú távú gazdasági dinamika.
Az Orbán-rendszer nem egy már működő, széles társadalmi bázisú versenykapitalizmust központosított, hanem egy eleve gyenge, függőségi és alacsony innovációs képességű gazdaságra épült rá.
Ezért a centralizáció nem egy igazi nemzeti tőkés fejlődést gyorsított fel, hanem sok esetben tovább erősítette azokat a mintákat, amelyek korábban is korlátozták a versenyképességet.
Néhány kulcstényező:
a.) A rendszer a lojalitást gyakran a teljesítmény elé helyezte
Egy versenykapitalista rendszerben a tőke ideális esetben oda áramlik, ahol:
- magasabb a termelékenység,
- jobb az innováció és
- hatékonyabb a menedzsment.
A centralizált politikai kapitalizmusban viszont sokszor oda áramlik, ahol:
- politikai kapcsolat és állami hozzáférés van, továbbá
- szabályozási előny érhető el.
Ez rövid távon gyors tőkefelhalmozást eredményezhet, de gyengíti:
- a versenyt,
- a vállalkozói szelekciót és
- a technológiai kényszert.
Ha egy vállalat profitja nem attól függ, hogy jobb-e a versenytársainál, hanem attól, hogy mennyire közel van a politikai központhoz, akkor kisebb az ösztönzés az innovációra.
b.) A "nemzeti tőkésosztály" létrehozása nem ugyanaz, mint versenyképes vállalatok létrehozása
A rendszer tudatosan próbált létrehozni egy hazai nagytőkés réteget. Ez önmagában nem egyedi stratégia, mert több országban létezett ilyen fejlesztő állami modell.
A különbség ott van, hogy a sikeres ázsiai modellekben az állami támogatás exportteljesítményhez, technológiai fejlődéshez és nemzetközi versenyképességhez volt kötve.
A magyar modellben viszont sokszor a belső piacvédettség, az állami megrendelés, az EU-forráselosztás és a szabályozási előny lett a fő profitforrás.
Ez nem kényszerítette ki a globális versenyképességet.
c.) Az EU-források tompították a gazdasági kényszereket
Az uniós pénzek paradox módon stabilizálták a rendszert. Ahelyett, hogy a gazdasági szereplők az exportkényszer, a technológiai nyomás és a termelékenységi verseny miatt fejlődtek volna, sok szektorban az állami és EU-s forráselosztás vált meghatározóvá.
Ez fenntarthatja a növekedést egy ideig, de nem feltétlenül épít ki innovációs ökoszisztémát, erős középvállalati réteget vagy világszinten versenyképes márkákat.
d.) A kiszámíthatatlanság visszafogta a hosszú távú beruházásokat
A centralizált rendszerek egyik problémája, hogy a szabályok gyorsan változhatnak, a politikai kapcsolat felértékelődik és a jogbiztonság relatívvá válik.
Ilyen környezetben a vállalatok gyakran rövid távra optimalizálnak, kevésbé kockáztatnak innovációval és inkább kapcsolatokat építenek.
Ez különösen káros a tudásintenzív szektorokban.
e.) Az oktatás és humántőke háttérbe szorult
A hosszú távú versenyképesség alapja az oktatás, a kutatás, az intézményi minőség és a kreatív munkaerő.
A magyar modell sokkal erősebben fókuszált a fizikai beruházásokra, a nagyipari összeszerelésre és a rövid távú növekedésre.
Ez működhet közepes fejlettségi szinten, de nehéz vele áttörni a magas hozzáadott értékű gazdaság felé.
f.) A rendszer részben a korábbi történelmi mintákra épült
A magyar gazdaságban már a rendszerváltás előtt is erős volt az államfüggőség, a politikai közvetítés és a személyes hálózatok szerepe.
Az Orbán-rendszer ezt nem hogy megszüntette volna, hanem centralizálta és formalizálta.
Így kialakult egy olyan modell, amely politikailag stabilabb lehet, gyors erőforrás-koncentrációra képes, de nem feltétlenül hatékony, mint innovációs rendszer.
A rendszer nem azért nem hozott létre széles körben versenyképes kapitalizmust, mert "nem volt elég tőke", hanem mert a tőkeallokáció ösztönzői gyakran nem a termelékenységet jutalmazták.
A modern kapitalizmusban a kulcskérdés nem az, hogy "van-e tőke?", hanem hogy "mi dönti el, ki jut tőkéhez és mire használja fel?".
Ha a tőke felhalmozásának a módszere főleg a politikai lojalitás, az állami hozzáférés és a szabályozási előny, akkor a rendszer képes lehet vagyont koncentrálni, elitcsoportokat építeni, rövid távú növekedést fenntartani, de nehezebben hoz létre tartós innovációt, magas termelékenységet és nemzetközileg versenyképes vállalati ökoszisztémát.
