Egy amorális familista társadalomban az elitnek adott adókedvezmények gyakran nem a kapitalizmus versenyalapú logikáját erősítik, hanem a politikai és rokonsági kapcsolatokon nyugvó hatalmi rendszert.
Az ilyen társadalmakban az emberek elsődlegesen nem az általános közjó vagy a közbizalmat építő intézmények alapján szervezik a gazdasági kapcsolataikat, hanem a családi, klientúra- és lojalitási hálózatokon keresztül. Emiatt a tőke eloszlása sem elsősorban a piaci teljesítménytől vagy az innovációtól függ, hanem attól, hogy ki milyen kapcsolatokkal rendelkezik az államhoz és az elitközpontokhoz.
A klasszikus kapitalizmus logikája abból indul ki, hogy a gazdasági verseny során a hatékonyabb, innovatívabb és produktívabb szereplők jutnak előnyhöz.
Ha azonban az elit jelentős adókedvezményeket, speciális kivételeket vagy politikai alapon megszerzett előnyöket kap, akkor a gazdasági siker már nem elsősorban a teljesítményhez kötődik. A profit forrása ilyenkor sokszor nem a piaci verseny, hanem az állami kapcsolatrendszer lesz. Ez torzítja a versenyt, mert a kisebb vagy politikailag nem beágyazott vállalkozások nem azonos feltételek mellett működnek.
Egy amorális familista közegben az elitnél maradó többletvagyon sem feltétlenül válik produktív beruházássá.
A "lecsorgó gazdaság" elmélete arra épül, hogy a gazdagabb rétegekhez kerülő többletpénz végül beruházásokon, munkahelyteremtésen és innováción keresztül az egész társadalom számára előnyös lesz.
Azonban olyan társadalmakban, ahol alacsony az intézményi bizalom és erős a klientelizmus, a tőke gyakran inkább vagyonkimentésre, ingatlanfelhalmozásra, politikai befolyás megszilárdítására vagy saját hálózatok finanszírozására fordítódik. Ilyenkor az adókedvezmény nem a versenyképes gazdaságot erősíti, hanem az oligarchikus struktúrákat.
A kapitalizmus hosszú távú működéséhez szükség van arra is, hogy az emberek bízzanak az intézményekben és elfogadják a rendszer igazságosságát. Ha az alsóbb társadalmi rétegek azt látják, hogy miközben rájuk aránytalanul nagyobb közterhek nehezednek, az elit különleges adómentességeket és kivételeket élvez, akkor gyengülhet a társadalmi kohézió és az intézményi legitimáció. Az emberek kevésbé érzik majd közösnek a rendszert, csökkenhet az adófizetési hajlandóság és erősödhet az a meggyőződés, hogy a siker nem teljesítményen, hanem kapcsolatokon múlik.
Az ilyen rendszerben fokozatosan háttérbe szorul a meritokratikus kapitalizmus eszméje, amely szerint bárki előre juthat tehetség és munka révén. Ehelyett dinasztikus és nepotista struktúrák erősödhetnek meg, ahol a gazdasági és politikai hatalom öröklődik és a piac egyre kevésbé marad nyitott az új szereplők számára. Ez hosszú távon nemcsak társadalmi igazságtalanságot okozhat, hanem gazdasági stagnációhoz is vezethet, mert a rendszer elveszíti azt a versenydinamikát, amely a kapitalizmus egyik legfontosabb hajtóereje lenne.
Ezért sok politikai közgazdász szerint az amorális familista közegben működő elitadókedvezmények inkább a haveri vagy oligarchikus kapitalizmust erősítik, nem pedig a nyílt, versenyalapú piacgazdaságot.
