Az illiberalizmus utáni túlélőképes demokrácia nem lehet egyszerű visszatérés a régi liberalizmushoz, mintha semmi sem történt volna. Az illiberális korszakok általában nem pusztán intézményi zavarok, hanem mély társadalmi tapasztalatok is.
Az illiberalizmus felvetései reális problémák: a bizalomvesztés a politikai elitben, az elégedetlenség a globalizáció nyerteseivel szemben, a kulturális bizonytalanság, a szuverenitás elvesztésének érzése, valamint az a meggyőződés, hogy a szabadság nyelve gyakran csak hazug álca az egyenlőtlen erőviszonyok elfedésére.
Ezért a túlélőképes demokrácia az illiberalizmus után csak akkor születhet meg, ha képes tanulni ellenfelétől anélkül, hogy átvenné annak autoriter lényegét.
A demokrácia a politikai tanulás és fejlődés intézményi lehetségessége, amely folyamatosan életképes társadalmakat tart fenn.
Az illiberális rendszerek egyik legerősebb állítása az volt, hogy a klasszikus liberális demokrácia túl gyenge önmaga megvédésére. Lassú, megosztott, sokszor cselekvésképtelen, miközben a globális tőke, a technológiai platformok, a migrációs nyomás, a geopolitikai konfliktusok és a belső társadalmi szétesés gyors válaszokat követelnek.
Ez a kritika nem teljesen alaptalan.
Sok demokratikus rendszer valóban túlzottan eljárásközpontúvá vált: a szabályok őrzése fontosabb lett, mint a közjó megteremtése. Az állampolgár pedig azt érzékelte, hogy szavazhat ugyan, de a döntéseket más hozza meg: a pénzügyi piacok, a nemzetközi szervezetek, a bürokratikus apparátusok vagy az algoritmusok.
Innen nézve az illiberalizmus részben a demokratikus impotencia elleni lázadás volt.
Azonban a demokrácia nem a demokrácia impotenciája.
Az illiberális válasz rendszerint hamis megoldást ad a valós problémákra.
A cselekvőképességet a fékek lebontásával, a nemzeti egységet a pluralizmus gyengítésével, a stabilitást a lojalitás jutalmazásával, a szuverenitást a belső ellenőrzés felszámolásával akarta elérni. Rövid távon ez hatékonynak tűnhetett, hosszú távon azonban rombolta a társadalom tanulási képességét és jólétét is.
Ahol nincs valódi kritika, ott a hibák felhalmozódnak. Ahol nincs autonóm intézményrendszer, ott minden a vezető pillanatnyi minőségétől és szellemi állapotától függ. Ahol nincs tisztességes verseny, ott a kiválóság helyét a kliensrendszer foglalja el. Ahol nincs bizalom, ott a rendszer csak erőből tartható fenn.
A túlélőképes demokrácia ezért nem lehet sem naiv liberalizmus, sem megszelídített illiberalizmus.
Olyan rendnek kell lennie, amely egyszerre szabad és cselekvőképes. Vissza kell adnia a demokrácia értelmét: azt az élményt, hogy a közösség képes közösen irányítani saját sorsát. Ehhez először újra kell építeni az állam kapacitását. A demokratikus állam nem puszta szabályőr, hanem teljesítményre képes intézmény: tud adót beszedni, infrastruktúrát fejleszteni, oktatást fenntartani, határokat védeni, válságokat kezelni, igazságot szolgáltatni. Ha minderre nem képes, akkor a szabadság üres ígéretté válik.
Ugyanakkor a kapacitás önmagában nem elég. A huszadik század megtanította, hogy a hatékony állam lehet elnyomó is. Ezért a túlélőképes demokráciában a hatalomnak erősnek kell lennie, de nem korlátlannak. A végrehajtó képességet össze kell kapcsolni a jogállami ellenőrzéssel, az átláthatósággal, a független igazságszolgáltatással és a békés leválthatósággal.
A kérdés nem az, hogy erős legyen-e az állam, hanem hogy ki felügyeli az erejét, és milyen célokra használható az fel.
Az illiberalizmus utáni demokrácia egyik legfontosabb feladata a társadalmi többség visszaintegrálása. Sok ember azért fordult a rendszerellenes politikák felé, mert úgy érezte, a demokrácia nyelve csak a sikeresek nyelve lett.
A túlélőképes rend ezért nem mondhat le a méltányosságról.
Nem csupán újraelosztásról van szó, hanem kiszámítható életutakról, lakhatásról, minőségi közszolgáltatásokról, regionális felzárkóztatásról, a munka megbecsüléséről és arról, hogy az állampolgár ne érezze magát fölöslegesnek a saját hazájában. A politikai egyenlőség tartósan nem létezhet szélsőséges társadalmi egyenlőtlenség mellett.
A demokratikus közösségnek szüksége van történetekre önmagáról: kik vagyunk, mit tartunk értéknek, miért tartozunk össze. A nemzeti identitás, a történelmi emlékezet, a nyelv és a hagyomány nem szükségszerűen autoriter eszközök. Lehetnek a demokratikus összetartozás forrásai is, ha nem a kirekesztésre, hanem a közös felelősségre épülnek.
A szabadságot nem elég kihirdetni, fenn is kell tartani. Létezik önpusztító szabadság, amikor a közös intézmények lerombolása is szabadságjogként jelenik meg, és létezik önfenntartó szabadság, amely felelősséget vállal azokért a feltételekért, amelyek mindenki szabadságát lehetővé teszik.
Mindennek az alapja a méltányosság, mindenkivel szemben és mindenhol. Nem a gyűlölet, nem az identitáspolitika, hanem a méltányosság elve az egyetlen, amely képes működőképes és boldog társadalmat létrehozni.
Orbán illiberális rendszere nem volt méltányos és ezért elbukott.
A túlélőképes demokrácia nem ideológia, hanem egyensúlyművészet. Elég erős, hogy megvédje magát, de elég nyitott ahhoz, hogy korrigáljon. Elég közösségi és összetartó, de elég pluralista is, hogy ne fojtsa el a különbségeket. Elég igazságos, hogy legitim legyen, és elég szabad a boldogsághoz. Ha az illiberalizmus valamire megtanította a demokratikus világot, akkor az az, hogy a szabadság és a rend nem egymás ellentétei, hanem egymás feltételei.
