A 19. század végi és a 20. század eleji magyar politikai elit jelentős része egy erősen centralizált, történelmi küldetéstudatú államban gondolkodott. A magyar politikai osztály sokszor úgy tekintett magára, mint amelynek történelmi joga és feladata a Kárpát-medence politikai egységének a fenntartása.
Ebben a szemléletben a politikai egység és az állami kontroll elsődleges volt, miközben a birodalom nem magyar népeinek identitásigényeit gyakran alábecsülték vagy veszélyként kezelték.
Ez egy sajátos kettősségként jellemezhető. Egyszerre létezett modernizációs ambíció és egy mély bizalmatlanság a pluralizmussal szemben. A dualizmus kori elit sok tekintetben modernizált az infrastruktúra, az ipar, Budapest fejlődése terén, de eközben politikailag erősen centralizált és elitista maradt.
A nemzetiségi autonómiától gyakran azért tartott ez az elit, mert attól félt, hogy az megbontja az állami egységet és végső soron az ország széteséséhez vezet.
A 2010-2026 közötti rendszer mögött is érződött egy mély meggyőződés arról, hogy a magyar politikai közösség sérülékeny, a külső erők dominanciára törekszenek, a belső pluralizmus könnyen gyengeséggé válhat és ezért erős központi akarat szükséges.
Mindkét korszakban megfigyelhető a politikai centralizáció preferálása, az egység hangsúlyozása, a kulturális homogenitás iránti vágy és a bizalmatlanság a decentralizált, "sokközpontú" politikával szemben.
A mélyebb történeti kapcsolat talán még inkább pszichológiai. Trianon a magyar történelmi tudatban nem egyszerű geopolitikai esemény lett, hanem kollektív trauma. Sok generáción keresztül megerősítette azt az érzést, hogy Magyarország veszélyeztetett, a nagyhatalmak igazságtalanok, a nemzeti gyengeség végzetes lehet és a belső megosztottság katasztrófához vezethet.
Ez a trauma hosszú távon kedvezhet egy olyan politikai kultúrának, amely erős vezetőt keres, a biztonságot és az egységet prioritásként kezel, továbbá gyanakvó a kozmopolita vagy túl pluralista modellekkel szemben.
Ugyanakkor van egy ironikus következménye is ennek a túlzott erőlködésnek: a centralizáció és a lojalitásalapú politika hosszú távon éppen gyengítheti az alkalmazkodóképességet és az innovációt, azaz a túlélést.
A dualizmus kori rendszer egyik fő problémája az volt, hogy nem tudott eléggé rugalmas, befogadó és intézményileg modern lenni ahhoz, hogy stabilan kezelje a birodalom sokféleségét.
Hasonló kritika fogalmazható meg Orbán 2010-2026 közötti rendszerével kapcsolatban is.
A politikai kontroll elsőbbsége háttérbe szorította a teljesítményt, az intézményi autonómiát és a hosszú távú versenyképességet.
A sérülékenységérzet, a centralizáció, az identitásvédelem, a lojalitásközpontú állam, a korlátozott pluralizmus összefügg a hosszabb távú modernizációs problémákkal.
Trianont pontosan a reformizmus, a polgárosodás, a decentralizáció, a nyugatos intézményépítés és a meritokratikus modernizáció tudta volna megakadályozni, bármennyire is tűnik ez hihetetlennek elsőre.
Az 1900-as évek elején különösen erősödött a magyarosítás, az állami nyelvpolitika és az a félelem a magyar elitben, hogy az ország széteshet. Ez viszont visszahatott a nemzetiségekre, mert erősödtek saját nemzeti mozgalmaik, értelmiségi és politikai elitjeik alakultak ki és egyre kevésbé akartak pusztán a "magyar politikai nemzet" részei lenni. Minél jobban félt a magyar elit az elszakadástól, annál erősebben centralizált, de minél erősebb volt a centralizáció és a magyarosítás, annál erősebb lett az ellenreakció.
A történelmi Magyar Királyság hosszú távú egyben tartásához valamilyen mélyebb föderális vagy össztársadalmi kompromisszumra lett volna szükség, vagyis egy olyan modellre, amelyben a nem magyar etnikumok nemcsak kulturális kisebbségként, hanem részleges politikai társalapítóként is elismerést kapnak.
Trianont a történeti állam egységén nyugvó és az etnikai nemzet önrendelkezéségén alapuló legitimáció ütközése hozta létre.
Az akkori magyar elit - mint Orbán rendszere is - két lovat akart megülni: egyszerre volt magyar nacionalista és a történelmi állam birodalmi egységében hívő. Csakhogy ezen két legitimációs indoklás egymást számolja fel.
Svájc vagy Belgium példája azért érdekes, mert ott sikerült olyan intézményeket kialakítani, amelyek csökkentették azt az érzést, hogy egyetlen etnikai-kulturális központ uralja az államot.
Svájcban például erős kantonális autonómia alakult ki, több hivatalos nyelv létezik, a helyi közösségek jelentős önkormányzati jogokat kaptak és kialakult egy "politikai-nemzeti" identitás, amely nem teljesen azonos egyetlen etnikummal.
Belgiumban a föderális rendszer, a nyelvi autonómia, a hatalommegosztás enyhítette az állam szétesésének a veszélyét.
A történelmi Magyarország esetében Trianon elkerülésének a módszere egy valódi föderalizáció lehetett volna erős regionális autonómiákkal, nyelvi önrendelkezéssel, decentralizált közigazgatással és a nemzetiségek politikai társjogosultságának elismerésével.
Ugyanis ebben az esetben ezen régiók határát a magyar elit húzhatta volna meg, megtartva a magyar többségű területeket.
Ennek hiányában a határokat a nagyhatalmi egyeztetés döntötte el egy vesztes háborút követően.
Még abban az esetben is, ha az autonóm régiók elszakadtak volna a Magyar Királyságtól, a kizárólag a nemzetiségi többségen alapuló regionális határok jóval nagyobb magyar törzsterületet hoztak volna létre, mint ami jelenleg az ország részét képezi.
A valóságban az történt, hogy minél kevésbé kaptak autonómiát a nemzetiségek, annál kevésbé akartak a magyar állam keretében maradni.
Orbán rendszere mélyén tehát ugyanazon önpusztító, félelmekből táplálkozó és ködképekben élő ösztönök működtek, amelyek szétverték a Magyar Királyságot és katasztrofális területveszteségekhez vezettek.
Az önző célok eléréséhez nem mindig a nyilvánvaló önzés primitivitása a legmegfelelőbb út.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése