Orbán rendszeréhez a posztszovjet térségben talán a legközelebb álló eset Ilham Aliyev rendszere Azerbajdzsánban, aki az apjától örökölte a hatalmat. Ott a politikai, gazdasági kulcspozíciók jelentős része a diktátor családjához kötődik. Nemcsak politikai dinasztiáról van szó, hanem az állami erőforrások és az üzleti lehetőségek tartós koncentrációjáról is egy szűk körben.
Hasonló logika figyelhető meg Közép-Ázsiában, például Nurszultan Nazarbajev hosszú uralma alatt Kazahsztánban. Bár formálisan nem klasszikus dinasztikus öröklés történt, a családtagok és bizalmi körök meghatározó pozíciókat foglaltak el az államban és a gazdaságban és ez a hálózat a hatalom átadása után is jelentős befolyással bírt.
Délkelet-Ázsiában a Ferdinand Marcos által kiépített rendszer klasszikus példája volt annak, amikor a család és a klientúra szinte teljesen átszőtte az államot. Bár a rendszert később megdöntötték, a Marcos család politikai visszatérése azt mutatja, hogy az ilyen hálózatok hosszú távon is fennmaradhatnak.
A fejlettebb nyugati államokban több, egymást erősítő korlát egyszerre nehezíti meg azt, hogy egy vagy több, viszonylag szűk családi kör tartósan kisajátítsa az államot.
Ezekben az országokban a hatalommegosztási és a jogállami kontrollok sokkal erősebbek. A független bíróság, az alkotmányos felülvizsgálat, az ügyészség és a számvevőszék képes ténylegesen megakasztani a döntéseket, megsemmisíteni a destruktív és demokráciaellenes jogszabályokat.
Egy működőképes és sikeres társadalom általában nem jut el a belső ellenségeskedés olyan szintjére, hogy az alkotmányos rend parlamentáris megdöntése és a társadalom jelentős részének másodosztályú polgárrá tétele komoly politikai céllá válhat.
Így ezekben az államokban nincsen egyetlen olyan mérsékelt politikai erő sem, amely a jogállamot és a demokráciát ténylegesen meg akarja dönteni. Ezt ugyanis a lakosság többsége nem támogatja.
Magyarországon azonban ez a jogállamiság és demokráciatudat sokkal gyengébb volt az ismert történelmi előzmények miatt.
Másrészt az aktív szavazók többsége idegennek érezte a kialakult rendszert és gazdasági logikát.
A politikai verseny szerkezete a nyugati társadalmakban nehezebben torzítható tartósan.
A választási szabályok módosítása, a körzetrajzolás vagy a kampányfinanszírozás manipulálása a nyugati társadalmakban is vita tárgya, de a többszintű kontroll (bíróságok, független hatóságok, ellenzéki kormányzati szintek) és az erős pártverseny korlátozza a túlkapásokat. Ráadásul a hatalom nem egyetlen központban koncentrálódik: a szövetségi rendszerekben (tartományok és tagállamok) más politikai erők is kormányoznak, ami fékezi az egységes "átalakítást".
A gazdasági erőforrások kevésbé függenek közvetlenül a politikától. A nagy, versenyző piacok, a független versenyhatóságok és a transzparens közbeszerzési szabályok miatt egyetlen politikai központ nehezebben tudja tartósan ugyanazokhoz a szereplőkhöz terelni a javakat. A multinacionális és pénzügyi piacok is fegyelmeznek: a befektetők, hitelminősítők, részvényesek gyorsan reagálnak a jogbiztonság romlására, ami azonnali költségekkel jár.
A nyilvánosság és a szakmai autonómiák védőhálót alkotnak. A független médiumok, az oknyomozó újságírás, az egyetemek és a szakmai testületek képesek feltárni és napirenden tartani a visszaéléseket.
A pártok és az elitkiválasztás belső szabályai is számítanak. A pártokon belüli verseny, az előválasztások, az erős helyi szervezetek és a vezetők lecserélhetősége csökkenti annak az esélyét, hogy néhány család tartósan monopolizálja a hozzáférést.
A közigazgatás professzionalizmusa és a korrupcióellenes infrastruktúra is számít. A függetlenebb, karrieralapú bürokrácia, az összeférhetetlenségi szabályok, a vagyonnyilatkozatok, a beszerzési auditok és az ombudsmani rendszerek mind azt szolgálják, hogy a „kinek a rokona?” kérdés helyett a formális szabályok döntsenek. Ezek nem tökéletesek, de jelentős ellenálló erőt képviselnek az állam foglyul ejtése során. Ha ezeket az intézményeket titokban korrumpálják, erőtlenné teszik és feltöltik pártkatonákkal, azok tényleges célját már nem lehet megvalósítani.
Végül ott van a politikai kultúra és a bizalom kérdése is. A szélesebb társadalmi bizalom és az a kulturális értékmeggyőződés, hogy a közintézményeknek mindenkire egyformán kiterjedően kell működniük, csökkenti a toleranciát a nyílt nepotizmussal szemben. Ez nem veleszületett adottság, hanem hosszú intézményi és történelmi fejlődés eredménye: ha ezek a bizalmi és értéktényezők gyengülnek, a védelem is meggyengül.
Összességében tehát Orbán rendszere a demokratikus hagyomány hiányosságai, az 1990-es rendszerváltás utáni berendezkedés súlyos gyengesége és tapasztalatlansága, az erős és független tőkésréteg hiánya, továbbá a társadalom politikai-kulturális megosztottsága miatt alakult ki.
Bukása viszont azt jelzi, hogy a társadalom képes a változásra és az önkorrekcióra.
Ugyanakkor az Orbán-rendszert egyszer már létrehozó értékrendszeri, intézményi és politikai gyengeségek kezelése állandó, fokozott figyelmet igényel a sikeres jövő biztosítása érdekében.
