A tekintélyelvű nemzeti illiberalizmus akkor válik tartósan gyengévé gazdaságilag, ha nem engedi működni a kapitalizmus kulcsmechanizmusait, még akkor is, ha kifelé sikeresnek tűnik.
Mi a kapitalizmus belső logikája? A kapitalizmus nem csak a magántulajdonról szól, hanem három nehezen megkerülhető mechanizmusról is:
- verseny (kényszer a hatékonyságra)
- profit-veszteség visszacsatolás (a rossz döntések büntetése)
- decentralizált döntéshozatal (sok szereplő próbálkozik, nem egy központ).
Ha ezek torzulnak, a rendszer látszólag működik, de valójában romlik a hatékonyság.
Mi történik egy tekintélyelvű iparfejlesztési modellben?
Egy illiberális állam gyakran:
- kiválaszt „nemzeti bajnokokat”
- olcsó hitelt, támogatást ad
- politikai alapon tart életben cégeket
- korlátozza a piacra lépést.
Ez rövid távon látványos növekedést hozhat (gyárak, infrastruktúra, GDP), de közben torzul a rendszer.
Miért nem lesz hosszú távon hatékony mindez?
1. Nincs valódi szelekció
Ha eleve azok a cégek tesznek szert "piaci" sikerre, amelyek állami forrásokat használnak fel, akkor a felemelkedésük nem piaci alapú.
Ha a vesztes cégek nem mennek csődbe, akkor:
- a rossz menedzsment nem tűnik el
- a tőke rossz helyeken ragad.
Ez a klasszikus "zombi vállalat" probléma (tipikus Japánban az 1990-es évek után).
2. A politikai lojalitás felülírja a teljesítményt
A döntések nem piaci, hanem politikai logika mentén születnek. Az, hogy ki kap hitelt, ki nyer tendert, kit mentenek meg, mind politikai döntéssé lesz.
Ez torz ösztönzőket hoz létre és ezáltal nem a leghatékonyabb szereplők nőnek vagy nyernek.
3. Információs probléma
Egy központi döntéshozó (állam) nem látja olyan pontosan a piacot, mint sok ezer vállalat együtt. Ez túltermelést vagy túlkínálatot okoz bizonyos ágazatokban és hiányt másokban.
4. Innovációs korlátok
Az innováció gyakran kockázatos, alulról jövő és nehezen tervezhető.
Az autoriter rendszerekben szűkebb a hibahatár, kevesebb a valódi kísérletezés és hosszú távon lelassul az innováció.
Akkor miért tűnik mégis működőnek az egész?
Mert rövid-középtávon nagyon erős eszközei vannak az államnak, mint az erőforrások koncentrálása, a gyors döntéshozatal és az infrastruktúra-építés.
Ez "pózolásként" is megjelenhet: nagy projektek mindenütt, látványos növekedés egy ideig.
Azonban például Orbán rendszerével szemben Kína nem tisztán tekintélyelvű iparfejlesztést követett, hanem egy hibrid rendszert, ahol a brutális belső verseny (tartományok, cégek között), a sok szektorban valódi piaci kényszer és az exportpiacok, a külső verseny logikája működtette a gazdaságot.
Ezen kvázi "irányított kapitalizmus"-hoz az állam a kereteket ugyan biztosította, de a szereplők egymást kényszerítették a hatékonyságra.
Egy tekintélyelvű iparfejlesztési modell akkor fullad ki, ha nincs valódi verseny, nincs csőd a jelentős cégeknél és nincs piaci visszacsatolás. Ilyenkor a rendszer kifelé erősnek látszik, belül viszont pazarló és merev.
Ha viszont (mint Kína esetében) beépítik a kapitalista verseny elemeit, akkor sokáig működhet sikeresen, de ebben az esetben már nem "tiszta" tekintélyelvű modellről beszélünk.
A két közegben a jó vállalkozó szinte két külön szerep, mert más szabályok szerint dől el a siker.
1. "Jó" vállalkozó a tisztán kapitalista közegben
Itt a vállalkozó értékét alapvetően a piac méri.
Kulcstulajdonságok:
- hatékonyság: olcsóbban vagy jobban termel, mint mások. Van sikertermék vagy sikerszolgáltatás.
- innováció: új termék, új üzleti modell. Van sikertermék vagy sikerszolgáltatás.
- kockázatkezelés: jól allokál tőkét bizonytalan helyzetben.
- gyors alkalmazkodás: reagál a kereslet változására.
Mi igazolja a teljesítményt? A profit, a piaci részesedés a túlélési versenyben.
Egy ilyen vállalkozó akkor „jó”, ha a cég ténylegesen versenyképesek a piacon, függetlenül attól, hogy mit gondol róla az állam.
A jó vállalkozó az, aki a piac logikája szerint a legjobban játszik, nem pedig az, aki "jó szakember és derék elvtárs".
2. "Jó" vállalkozó a tekintélyelvű iparfejlesztési modellben
Itt a siker nem csak (vagy nem is elsősorban) a piacról jön, hanem az államhoz való viszonyból.
Kulcstulajdonságok:
- politikai navigáció: tudja, hogyan működik a hatalom.
- kapcsolati tőke: hozzáfér a döntéshozókhoz.
- stratégiai igazodás: beleillik az állami prioritásokba.
- erőforrás-szerzés: támogatások, hitelek, engedélyek megszerzése.
Mi igazolja a teljesítményt? Az állami megrendelések, a kedvezményes finanszírozás, a szabályozási előnyök.
A jó vállalkozó itt az, aki a rendszer logikája szerint a legjobban játszik.
A legfontosabb különbség az, hogy a két rendszerben eltérő dolgok biztosítják a sikert. A kapitalizmusban a fogyasztói érték és a hatékonyság, míg a tekintélyelvű modellben a politikai kompatibilitás és az erőforrás-hozzáférés.
Orbán rendszere azért mondott csődöt gazdaságilag, mert lényegileg egy, az EU-s forrásokból fedezett tekintélyelvű iparfejlesztési modell volt, amelynek kapitalista hatékonysága csekélynek bizonyult ahhoz, hogy az EU-s források nélkül is fenntartsa a gazdasági növekedést.
Tragikus, hogy a bioszociális és evolúciós pszichológiai kényszerképzetek látszatai között borongó Fidesz még mindig nem érti ezt a nagyon egyszerű hibát, amelyet Orbán vétett.
A hiba politikailag és hatalomtechnikailag ügyes húzásnak tűnt, de gazdaságilag végzetesnek bizonyult, ami ugyancsak egyfajta politikai hibának minősíthető.
Orbánnak tudnia kellett volna azt (hiszen állandóan erről beszélt), hogy a "nyugat hanyatlása" brutális geopolitikai és gazdasági terhet fog az országra róni, így az orosz olajra és az EU-s támogatásra épített stratégia eleve rettenetesen kockázatos és dilettáns volt már 2014 után is.
