A klasszikus keresztény gondolkodás szerint a nemzet nem lehet végső érték, még akkor sem, ha rendkívül fontos szerepet tölt be az ember életében. A bibliai hagyomány alapvető kiindulópontja az, hogy az ember legmélyebb és feltétlen lojalitása Istenhez kötődik, és minden más közösség - legyen az család, nép vagy állam - ehhez képest másodlagos.
Jézus Krisztus tanításaiban ez a szemlélet még hangsúlyosabbá válik, hiszen Isten országa nem azonosítható semmilyen politikai vagy etnikai közösséggel és a szeretet parancsa nem korlátozódik egy adott csoportra, hanem minden emberre kiterjed.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzet értéktelen lenne. A Biblia ismeri és elismeri a közösségek jelentőségét és beszél a saját nép iránti felelősségről.
Ugyanakkor következetesen jelen van az a kritikai hang, amely még a választott népet sem mentesíti az erkölcsi számonkérés alól.
A próféták rendre szembesítik a saját közösségüket annak igazságtalanságaival, és ezzel azt üzenik, hogy Isten nem köthető kizárólag egyetlen néphez sem. Az Újszövetségben ez a gondolat tovább erősödik: a közösség határai kitágulnak és az emberi méltóság egyetemessé válik. A nemzet tehát fontos, de nem abszolút: értéke van, de nem a végső érték.
A probléma ott kezdődik, amikor a nemzet olyan szerepbe kerül, amely már vallási jellegű.
Ha a közösség erkölcsi felmentést kap pusztán azért, mert "a miénk", ha a lojalitás fontosabbá válik az igazságnál és ha a kívülállók nem csupán másokként, hanem alacsonyabb rendűként vagy fenyegetésként jelennek meg, akkor a nemzet többé nem egyszerűen politikai vagy kulturális kategória.
Ilyenkor egyfajta szakrális státuszt kap, és ez már közel áll ahhoz, amit a teológia bálványimádásnak nevez: amikor valami teremtett dolog átveszi a végső érték helyét.
Ebben az összefüggésben érthető meg az úgynevezett "in-group" szeretet kérdése is.
Az ember természetes módon kötődik a saját csoportjához és hajlamos előnyben részesíteni azt. Ez önmagában nem problémás, sőt a közösségek működésének alapja.
A krisztusi tanítás azonban ennél tovább megy.
Nem áll meg a "mieink" szereteténél, hanem kifejezetten arra hív, hogy az ember az idegent, sőt az ellenséget is szeresse. Ez radikális követelmény, amely átlépi a csoporthatárokat és nem köti a szeretetet kölcsönösséghez vagy hovatartozáshoz.
Ha a szeretet kizárólag a saját közösségre korlátozódik, akkor könnyen önérdekké válik, még akkor is, ha erkölcsi nyelven fogalmazzák meg.
Mindez nem jelenti azt, hogy minden nemzeti elköteleződés szükségszerűen szemben állna a kereszténységgel. A kulturális identitás megőrzése, a közösség iránti felelősség vagy a politikai önrendelkezés igénye önmagukban összeegyeztethetők a keresztény gondolkodással.
Az ütközés ott jelenik meg, ahol a nemzet abszolút értékké válik, ahol az erkölcsi mérce a csoporthoz tartozástól függ és ahol a szeretet elveszíti egyetemes jellegét. A döntő kérdés végső soron az, hogy a szeretet képes-e túllépni a határokon, vagy megmarad a "mieink" világán belül.
