Az önzés, a fogyasztói társadalom, az önkorlátozás leépülése és az illiberalizmus politikai céljai között egymást erősítő társadalmi-politikai kapcsolat figyelhető meg.
A modern fogyasztói kultúra gyakran arra épít, hogy az egyén vágyai, kényelme, státusza és azonnali elégedettsége kerüljön a középpontba. A reklámok és piaci logikák azt sugallják, hogy "megérdemled", "valósítsd meg önmagad", "azonnal kell" és "te vagy a fontos".
Ez nem automatikusan tesz önzővé bárkit, de bizonyos körülmények között gyengítheti a közjó, a kötelesség, a lemondás és a hosszú távú felelősség értékeit.
Az önkorlátozás alatt érthetjük:
- a vágyak fékezését
- a szabályok elfogadását
- a késleltetett jutalmazás képességét
- a mások szempontjainak figyelembevételét, és
- a közösségi normák betartását.
Ha ezek gyengülnek, nőhet az igény arra, hogy minden azonnal történjen, a frusztráció azonnal megszűnjön, valaki "rendet tegyen" és a bonyolult demokratikus egyeztetések helyett gyors döntések szülessenek.
Az illiberalizmus tipikusan:
- a fékek és ellensúlyok gyengítésére,
- a pluralizmus korlátozására,
- az erős vezető kultuszára,
- a "népakarat" egyszerűsített értelmezésére, és
- ellenségképek gyártására
épít.
Egy olyan társadalomban, ahol sokan hozzászoktak az azonnali fogyasztói "kielégüléshez" és kevésbé tolerálják a kompromisszumot, vonzó lehet az egyszerű, gyors, keménykezű politika.
Érdekes módon a fogyasztói individualizmus és az autoriter politika elsőre ellentétesnek tűnik, mert az egyik az "én azt akarom, amit akarok", a másik meg az "engedelmeskedj a rendnek" elvre épít.
De együtt is működhetnek, ha a magánéletben a hedonizmus, a közéletben meg a tekintélyelvűség uralkodik. Vagyis: "hagyjanak engem élni, de valaki tartson rendet mások felett".
Az illiberális politikai szereplők számára kedvezőbb lehet, ha az állampolgár inkább fogyasztó, mint aktív polgár, ha főként rövid távon gondolkodik, továbbá ha nem intézményekben, hanem személyekben hisz és ha nem közösségi felelősséget, hanem egyéni előnyt keres.
Így könnyebb támogatást szerezni a klientúrával, az identitáspolitikával és a látszatintézkedésekkel.
Ez nem jelenti azt, hogy minden fogyasztói társadalom illiberális lesz, vagy hogy minden individualista ember autoriter hajlamú. Sok liberális demokrácia erős fogyasztói társadalommal is stabil maradt, mert erős a civil kultúra, a jogállam, az oktatás, a bizalom és a közösségi normák ereje.
Ha egy társadalomban az állampolgári erényeket felváltja a puszta fogyasztói önérdek és meggyengül az önkorlátozás kultúrája, akkor fogékonyabbá válhat az illiberális politika gyors, egyszerű és vezérelvű ígéreteire.
Az illiberalizmus a mások rovására és mások elnyomásával megvalósuló gyors "önkielégítés" ideológiája.
A modern nyugati illiberalizmus egyik belső ellentmondása éppen az, hogy miközben gyakran a fogyasztói elégedettségre, identitásból eredő jutalmakra és a rövid távú egyéni vágyakra épít, eközben fokozatosan aláássa azt a két rendszert, amely ezt a jólétet fenntartja: a piacgazdaság intézményi bizalmát és a jogállamot.
A modern gazdaság nem pusztán pénzből áll, hanem olyan "láthatatlan tőkéből" is, mint:
- a kiszámítható szabályok
- a szerződések érvényesíthetősége
- a független bíróságok
- az alacsony korrupció
- a szakpolitikai stabilitás és
- a bizalom az intézményekben.
Az illiberális politika viszont gyakran az adott, helybeni és rövidlátó elégedettséget jutalmazza
- az ad hoc támogatások
- a látványos osztogatás
- a politikailag célzott kedvezmények
- a strukturális reformok helyetti bűnbakképzés, és
- a "mi megvédünk titeket" retorika
útján.
Ez rövid távon népszerű lehet, de hosszú távon rontja a versenyképességet.
Ha a politikai lojalitás fontosabb lesz a teljesítménynél, akkor kialakul a haveri kapitalizmus, a közbeszerzési torzulás, a monopolizáció, az innovációs visszaesés és a tehetségek elvándorlása.
Ilyenkor a siker kulcsa nem a termelékenység, hanem a kapcsolatrendszer lesz.
Ez különösen káros fejlett gazdaságokban, ahol a növekedés motorja a tudás és az innováció.
A befektetők és vállalkozók számára a jogállam nem elvont morális elv, hanem működési feltétel. Ha gyengül a bíróságok függetlensége, a tulajdonbiztonság, a szabályok egyenlő alkalmazása, a sajtószabadság és a korrupció elleni fellépés, akkor nő a bizonytalanság és a tranzakciós költség.
A tőke egy része elkerüli az ilyen környezetet.
Ha a választók hozzászoknak az azonnali előnyökhöz, a politika pedig ezt szolgálja, akkor:
- nehéz megszorítani, amikor kellene
- nehéz reformálni a nyugdíjrendszert, az egészségügyet, az oktatást
- a tényleges reformok sem közérdekűek, hanem korruptak lesznek
- nő az államadósság, és
- rövid távú költségvetési ciklusok alakulnak ki.
Vagyis mindenki fogyasztana "most", de kevesen vállalnák a jövő költségeit.
A jogállam polgárokat feltételez, akik a jogaikat ismerik, a kötelességeiket elfogadják és a szabályokat személytől függetlennek tekintik.
Az illiberalizmus ehelyett klientúra-logikát épít, amely a "kihez tartozol?", a "kinek az embere vagy?" és a "mit kapsz a lojalitásért?" logikájára épül.
Ez rombolja a modern állam működését.
Az illiberalizmus gyakran a jóléti társadalom gyümölcseit fogyasztja el úgy, hogy közben kivágja a fát: leépíti a jogállamot, a meritokráciát és a bizalomra épülő gazdasági rendet.
Ez hasonlít ahhoz, amikor egy vállalat a negyedéves profitért leépíti a kutatás-fejlesztést: rövid távon nyer, hosszú távon hanyatlik.
Ahogy látható, Orbán illiberális csődje nem volt konzervatív.
Az illiberális kísérlet gyakorlatilag az erkölcstelen és önző destruktív liberalizmus egyik különösen önpusztító változata, amely még gazdasági jólétet sem tud teremteni hosszú távon.
Orbán rendszere nemzeti destruktív liberális volt, amely egy vékony felső réteg hedonista érdekeit képviselte a tömegek önzésének és rövidlátásának a kihasználásával, gátlástalan és szervezett manipulálásával, miközben a többséget ténylegesen elnyomta és a jövő sikerét aláásta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése