Az evolúciós pszichológia szemszögéből nézve az egyszemélyi és oligarchikus diktatúrák, valamint a nacionalizmus közötti gyakori kapcsolat részben abból fakadhat, hogy az emberi elme olyan környezetben alakult ki, amely nagyon különbözött a modern államoktól.
Az emberi evolúció nagy részében a kis létszámú csoportok voltak relevánsak, ahol a saját közösséghez való erős kötődés, a csoporttagok közötti lojalitás és a külső csoportokkal szembeni bizalmatlanság sokszor növelte a túlélés esélyét. Ezek a pszichológiai hajlamok ma is jelen vannak bennünk, noha a társadalmak már milliós vagy akár százmilliós méretűek.
A nacionalizmus sok esetben ezekre a mélyen gyökerező mechanizmusokra épít.
A nemzetet a nacionalizmus egy nagyobb, képzeletbeli közösségként jeleníti meg, amelyhez az egyén tartozik, és amelyet külső veszélyek fenyegetnek.
Az autoriter vezetők gyakran saját szerepüket a közösség védelmezőjeként mutatják be, miközben hangsúlyozzák a nemzeti egységet és a külső ellenségek jelentette fenyegetést.
Különösen válságok idején válhat ez hatékonnyá, mert az emberek bizonytalanság esetén hajlamosak előnyben részesíteni a határozott, központosított vezetést. Egy ősi környezetben ez hasznos alkalmazkodás lehetett, hiszen veszélyhelyzetben a gyors és egységes döntéshozatal növelhette a csoport túlélésének esélyeit.
A modern államok azonban sokkal bonyolultabb rendszerek, mint azok a közösségek, amelyekhez az emberi psziché eredetileg alkalmazkodott.
Egy diktatúrában a vezető gyakran a személyes lojalitást jutalmazza a szakértelem helyett.
Az emberek természetes módon képesek bizalmi hálózatokban gondolkodni, előnyben részesítve a hozzájuk közel álló személyeket, de egy ország működtetéséhez ennél sokkal összetettebb intézményi struktúrákra van szükség.
Amikor a hűség fontosabbá válik a hozzáértésnél, a korrupció és a rossz döntések felhalmozódhatnak, ami hosszabb távon gyengítheti az államot.
A nacionalizmus ilyenkor gyakran nem pusztán érzelem vagy ideológia, hanem a hatalom fenntartásának eszköze is. A vezetés a nemzet képviselőjeként jelenítheti meg önmagát, és a politikai ellenfeleket úgy állíthatja be, mint akik a közösség érdekeivel szemben állnak.
A "haza" és a rezsim fogalma fokozatosan összemosódhat.
Emiatt előfordulhat, hogy egy rendszer őszintén hivatkozik a hazaszeretetre, miközben a működésének logikája olyan intézményi problémákat termel ki, amelyek hosszú távon ártanak annak az országnak, amelynek szolgálatát hirdeti.
A Fidesz számára tehát a lopás nemzeti tőkeépítés volt, bár az gyengítette a kapitalista intézmények hatékonyságát és ezzel aláásta a nemzeti jövőt.
A Fidesz számára aki nem lopott, az "annyit is ért", de eközben a párt 16 éves uralma rosszabb egy főre jutó GDP növekedési tendenciát mutatott, mint az 1994-2010 közötti időszak.
A Fidesz számára a felesleges külpolitikai konfliktusok generálása honvédő harc volt, bár hosszabb távon ezzel a lakosság jelentős részét nyomorba döntötték.
Az agresszív külpolitika és a konfliktuskeresés részben ugyanebből a logikából érthető meg.
Egy diktatúra legitimitása gyakran kevésbé támaszkodik a gazdasági teljesítményre vagy az állampolgárok közvetlen beleegyezésére, mint egy demokratikus rendszeré.
Ha a gazdaság stagnál, ha a társadalmi problémák súlyosbodnak, vagy ha a vezetés nem tud vonzó jövőképet felmutatni, akkor a nemzeti büszkeség és a külső fenyegetések hangsúlyozása alternatív legitimitási forrássá válhat.
Az emberek hajlamosak összezárni, amikor úgy érzik, hogy közös veszély fenyegeti őket. Ilyenkor a belső viták háttérbe szorulnak, a vezető támogatottsága pedig megnőhet.
A Fidesz tehát gazdasági csődjét és tolvajlását az evolúciós pszichológiai alapokon nyugvó agresszív propagandával helyettesítette, hogy dilettanciáját és erkölcstelenségét valamiféle legitimitással ruházza fel.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a vezető vagy az uralkodó elit érdekei nem feltétlenül esnek egybe az ország egészének érdekeivel.
Ami a rezsim fennmaradását szolgálja, az nem mindig szolgálja a társadalom hosszú távú jólétét.
Orbán uralma 2014-től egyértelműen nem szolgálta már a társadalom hosszabb távú érdekét, de a Fidesz csak ekkor érzett rá igazán, hogy mennyit lophat a hatalom megtartásával.
Egy külső konfliktus megerősítheti a vezetés pozícióját, mozgósíthatja a lakosságot és elterelheti a figyelmet a belső problémákról, még akkor is, ha gazdaságilag vagy stratégiailag káros következményekkel jár.
Az autoriter rendszerekben gyakran az információáramlás is torzul.
Mivel a rossz hírek közlése veszélyes lehet a beosztottak számára, a vezetők sokszor egyre inkább olyan környezetben találják magukat, ahol mindenki azt mondja nekik, amit hallani szeretnének.
A valóság és a döntéshozók elképzelései között fokozatosan szakadék nyílhat. Ez túlzott önbizalomhoz, hibás helyzetértékeléshez és olyan konfliktusok vállalásához vezethet, amelyek kívülről nézve irracionálisnak tűnnek.
Mindehhez hozzájárulhat az emberi státuszvágy is.
Az egyénekhez hasonlóan a politikai elitek is törekedhetnek presztízsre, elismerésre és történelmi jelentőségre. Egy nemzet "nagyságának" helyreállítása vagy egy dicsőséges múlt újjáélesztése erős érzelmi vonzerővel bírhat. Az ilyen célok azonban nem feltétlenül egyeznek meg azokkal a tényezőkkel, amelyek hosszú távon valóban erőssé és sikeressé tesznek egy országot, mint az oktatás, az innováció, a gazdasági alkalmazkodóképesség vagy a jól működő intézmények.
Így az a látszólagos ellentmondás, hogy egy rendszer egyszerre hirdeti a hazaszeretetet és mégis kárt okozhat saját országának, részben abból fakadhat, hogy a rövid távú politikai és hatalmi érdekek eltérnek a társadalom hosszú távú érdekeitől.
Azok a pszichológiai mechanizmusok pedig, amelyek egykor kis közösségek túlélését segítették, a modern tömegtársadalmakban nem mindig vezetnek olyan eredményekhez, amelyek egy egész ország számára előnyösek.
