30.) Brüsszelezés, mint a látszatszuverenitás lelkesen előadható cirkuszi mutatványa

Orbán Viktor "Brüsszelezésének" sikerét nehéz megérteni anélkül, hogy egyszerre tekintenénk a magyar történelemre, az emberi pszichológia mélyebb rétegeire és a modern politika kommunikációs logikájára. 

Az emberek ugyanis nem pusztán érvek alapján alkotnak politikai véleményt, hanem történetek, szimbólumok és identitások mentén. Egy politikai üzenet akkor válik igazán hatékonnyá, amikor olyan kulturális és pszichológiai mintákhoz kapcsolódik, amelyek már eleve jelen vannak a társadalomban.

A magyar történelem egyik visszatérő tapasztalata a külső hatalmi központokkal való konfliktusos együttélés volt. 

Az ország évszázadokon át különböző birodalmak, nagyhatalmak vagy nemzetközi erőviszonyok kereszteződésében létezett. A kollektív emlékezetben ezért könnyen visszhangra talál az a gondolat, hogy valahol távol, a magyar emberektől elszakadt központokban születnek olyan döntések, amelyek meghatározzák az ország sorsát. Mindez nem jelenti azt, hogy a mai Európai Unió azonos lenne a múlt birodalmaival, de a történelmi tapasztalatok mély nyomot hagynak a politikai képzeletben. A "Brüsszel" szó így nem csupán egy várost vagy intézményrendszert jelöl, hanem egy mélyebb történelmi érzület szimbólumává válhat.

Ehhez kapcsolódik az emberi psziché egyik alapvető sajátossága. 

Evolúciós örökségünk része, hogy hajlamosak vagyunk a világot a "mi" és az "ők" kategóriáiban értelmezni. Kis közösségekben fejlődtünk ki, ahol a csoporthoz való tartozás és a külső fenyegetések felismerése a túlélés feltétele volt. A modern politika gyakran ugyanerre az ősi mechanizmusra épít. 

Sokkal könnyebb egy történetet megérteni, amelyben van egy világosan azonosítható szereplő és egy világosan azonosítható ellenfél, mint egy olyat, amely intézmények, szabályok és bonyolult döntési folyamatok hálózatából áll. A "magyarok" és "Brüsszel" közötti konfliktus narratívája ezért pszichológiailag sokkal könnyebben feldolgozható, mint az Európai Unió összetett működésének magyarázata.

Az emberi figyelem ráadásul különösen érzékeny a veszélyekre. 

A fenyegetésről szóló üzenetek általában nagyobb érzelmi hatást váltanak ki, mint a technikai részletek vagy a hosszú távú szakpolitikai érvek. A politikai kommunikáció szempontjából ezért sokkal hálásabb terep azt hangsúlyozni, hogy valaki kívülről korlátozni akar bennünket, mint arról beszélni, hogy egy ország versenyképességének növeléséhez milyen oktatási, innovációs vagy intézményi reformokra volna szükség.

És talán itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy miközben a szuverenitás fogalma a magyar politikában központi szerepet kapott, vajon melyek azok a szuverenitási problémák, amelyek kevésbé kerültek a figyelem középpontjába. Egy ország valódi mozgásterét ugyanis nemcsak az határozza meg, hogy milyen nemzetközi vitákban vesz részt, hanem az is, hogy mennyire képes önállóan előállítani a saját jólétének és biztonságának a feltételeit.

Ahogy látni lehet, Orbán jórészt csak beszélt a szuverenitásról, mert tetszetős mese volt, de a gyakorlatban a saját hatalmának a fenntartásán kívül nem nagyon tett lépést annak a megőrzése érdekében.

A gazdasági szuverenitás például nagyrészt azon múlik, hogy egy ország képes-e magas hozzáadott értékű termelésre, saját technológiák létrehozására és nemzetközileg versenyképes vállalatok felépítésére. 

Egy ország lehet politikailag hangos és önérvényesítő, miközben gazdasági szerkezete nagymértékben külföldi tulajdonú vállalatoktól és külső technológiáktól függ. 

Hasonlóan fontos kérdés az energiaszuverenitás is. Az a társadalom, amely létfontosságú energiaforrásait nagyrészt külső szereplőktől szerzi be, szükségszerűen korlátozottabb mozgástérrel rendelkezik, mint amely képes saját energiaellátásának jelentős részét biztosítani.

De Orbán ennek ellenére nem tudott 16 év alatt gondoskodni az atomenergián nyugvó szuverenitásról.

A 21. században egyre jelentősebbé válik az információs és technológiai szuverenitás kérdése is. A közbeszéd jelentős része ma már globális digitális platformokon zajlik, az adatokat nemzetközi vállalatok kezelik, a mesterséges intelligencia, a felhőszolgáltatások és a fejlett chipek fejlesztése pedig néhány nagyhatalom és technológiai központ kezében összpontosul. Ebben a világban a szuverenitás már nem csupán határokat, hadsereget vagy alkotmányt jelent, hanem azt is, hogy ki birtokolja az adatokat, ki irányítja az információáramlást és ki rendelkezik azokkal a technológiákkal, amelyekre a modern gazdaság épül.

Hasonlóképpen alapvető kérdés az oktatás, a közigazgatás és az intézmények minősége. Egy állam csak annyira szuverén, amennyire képes saját döntéseit hatékonyan végrehajtani. Ha az intézményei gyengék, ha az oktatási rendszer nem termel elegendő tudást és innovációt, vagy ha az államigazgatás nem működik megfelelően, akkor a formális függetlenség mögött valójában korlátozott cselekvőképesség áll.

Mindezek a kérdések azonban rendkívül nehezen kommunikálhatók. 

Nem lehet őket egyszerű jelmondatokba sűríteni, nem teremtenek világos ellenségképet és nem váltanak ki azonnali érzelmi reakciókat. A politikában ezért rendszerint azok a szuverenitási témák kerülnek előtérbe, amelyek személyesíthetők, konfliktusként ábrázolhatók és könnyen érthető történetté alakíthatók. 

A hosszú távú versenyképesség, a technológiai függőség, az intézményi minőség ezzel szemben sokkal fontosabb lehet egy ország tényleges önállósága szempontjából, ám jóval kevésbé alkalmas arra, hogy tömeges politikai mozgósítás alapjául szolgáljon.

Orbán és a Fidesz ezért jórészt a meséknél és a mondáknál maradt, miközben a tényleges szuverenitás elérése érdekében szinte alig tett valamit.

29.) Miért nem voltak alkalmasak a Fidesz apparatcsikjai egy modern kapitalista állam létrehozatalára?

Az emberek értékrendje többnyire követi azt a világot, amelyben élnek.

A társadalmak politikai és gazdasági preferenciái nem pusztán ideológiai meggyőződésekből fakadnak, hanem abból is, hogy az emberek milyen környezetben szocializálódtak, milyen bizonytalanságokat tapasztaltak meg, és milyen stratégiákat tanultak a boldogulásra.

A túlélési értékek fogalmát többek között Ronald Inglehart és munkatársai tették ismertté. Az elmélet szerint azokban a társadalmakban, ahol hosszú ideig hiánygazdaság, politikai bizonytalanság, kiszámíthatatlan intézmények vagy egzisztenciális fenyegetettség uralkodott, az emberek elsősorban a biztonságot, a stabilitást és a közvetlen túlélést helyezik előtérbe. Ilyen környezetben kevésbé fontosak az absztrakt elvek - például a versenysemlegesség, az intézményi fékek és ellensúlyok vagy a hosszú távú innovációs képesség -, mert ezek előnyei távoliak és bizonytalanok. 

Sokkal fontosabbá válik az a kérdés, hogy ki tud munkát adni, ki tud védelmet nyújtani és kire lehet számítani egy válsághelyzetben.

A kommunista rendszerekben felnőtt generációk jelentős része olyan világban szocializálódott, ahol a formális szabályok és a valós működés között állandó szakadék húzódott. A hivatalos ideológia egyet mondott, a mindennapi élet pedig mást követelt. 

Az emberek megtanulták, hogy a túlélés záloga nem feltétlenül a szabályok betartása, hanem a személyes kapcsolatok hálózata. 

A rokonság, a baráti kör, a munkahelyi ismeretségek és az informális szívességcserék gyakran fontosabbak voltak, mint a hivatalos intézmények. Ez a logika nem tűnik el egyik napról a másikra egy rendszerváltással. A piaci gazdaság intézményei létrejöhetnek viszonylag gyorsan, de a társadalmi bizalom és az emberek fejében élő túlélési stratégiák sokkal lassabban változnak.

Ebben az összefüggésben érthetővé válik, hogy egy olyan rendszer, amelyet kritikusai illiberálisnak vagy klientelistának neveznek, miért tűnhet sokak számára nem problémának, hanem lehetőségnek. 

Ha valaki azt tanulta meg, hogy a világ alapvetően bizonytalan, és a siker kulcsa a megfelelő kapcsolatok megszerzése, akkor nem feltétlenül a nyílt versenyt fogja tekinteni a társadalom ideális szervezőelvének. 

A verseny ugyanis kockázatot jelent: nem garantálja a biztonságot, nem garantálja a pozíció megtartását és nem garantálja, hogy a vesztesekről gondoskodni fognak. 

Ezzel szemben egy erős politikai központ köré szerveződő patronázsrendszer kiszámíthatóbbnak tűnhet. 

Az emberek ilyenkor nem feltétlenül a rendszer egészének hatékonyságát mérlegelik, hanem azt, hogy saját családjuk és közvetlen közösségük számára milyen előnyöket vagy védelmet biztosít.

A kritikai gondolkodás hiányát ezért gyakran félreértelmezik. 

Nem feltétlenül arról van szó, hogy az emberek ne lennének képesek felismerni az ellentmondásokat vagy a korrupciót. Sokkal inkább arról, hogy más prioritási sorrend alapján értékelik a valóságot. Ha valaki úgy érzi, hogy a rendszer stabilitást, identitást vagy anyagi biztonságot nyújt, akkor hajlamos lehet elfogadni olyan jelenségeket is, amelyeket egy másik értékrendből nézve elfogadhatatlannak tartanának. A politikai lojalitás ilyenkor gyakran nem tudatlanságból, hanem egyfajta kockázatminimalizáló racionalitásból fakad.

A kapitalizmus hosszú távú előnyei szintén nehezen érzékelhetők a túlélési logika perspektívájából. 

A verseny, az innováció, a jogbiztonság és az intézményi korlátok olyan tényezők, amelyek évtizedes távlatban növelhetik egy ország jólétét. Egy olyan ember számára azonban, aki elsősorban a következő hónap vagy a következő év biztonságát mérlegeli, ezek az előnyök távolinak és bizonytalannak tűnhetnek. 

A rövid távú stabilitás gyakran erősebb politikai vonzerővel rendelkezik, mint a hosszú távú növekedési potenciál. Emiatt előfordulhat, hogy egy társadalom jelentős része olyan politikai-gazdasági megoldásokat támogat, amelyek rövid távon biztonságot adnak, miközben hosszabb távon gyengítik a versenyképességet és a fejlődés alapjául szolgáló intézményeket.

A jelenség végső soron nem elsősorban erkölcsi vagy értelmi kérdés, hanem történelmi tapasztalatokból és alkalmazkodási stratégiákból következő társadalomlélektani logika. 

Azok a társadalmak, amelyek hosszú időn keresztül bizonytalanságban éltek, hajlamosak a túlélési értékeket előnyben részesíteni az önkifejezési és autonómiaértékekkel szemben. Ilyen környezetben a szabadság helyett a biztonság, a nyílt verseny helyett a kapcsolati tőke, az univerzális szabályok helyett a személyes lojalitás válik a társadalmi siker elsődleges eszközévé. Ez a logika rövid távon stabilnak és racionálisnak tűnhet, miközben hosszabb távon éppen azokat az intézményeket gyengíti, amelyek a tartós jólétet és a széles körű társadalmi felemelkedést lehetővé tennék.

A társadalmi értékrendszerek reformja általában nem közvetlenül az értékek megváltoztatásával kezdődik. Az emberek ritkán változtatják meg a világról alkotott alapvető elképzeléseiket azért, mert valaki meggyőző érveket sorol fel nekik. Az értékek többnyire a mindennapi tapasztalatokból, az intézmények működéséből és a generációkon át öröklődő alkalmazkodási mintákból alakulnak ki. 

Ezért egy túlélési logikára épülő társadalmat sem elsősorban erkölcsi prédikációval vagy politikai felvilágosítással lehet átalakítani, hanem olyan környezet megteremtésével, amelyben fokozatosan másfajta viselkedés válik kifizetődővé.

A legfontosabb feltétel a kiszámíthatóság. Amíg az emberek úgy érzik, hogy a jövő bizonytalan, a szabályok bármikor megváltozhatnak, és a társadalmi felemelkedés elsősorban a kapcsolatokon múlik, addig racionális marad a túlélési logika. Ilyenkor a családi és informális hálózatokba vetett bizalom erősebb lesz, mint a formális intézményekbe vetett bizalom. 

Ha viszont az emberek tartósan azt tapasztalják, hogy a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, a teljesítmény számít és a jogbiztonság nem politikai kegytől függ, akkor fokozatosan csökken az igény az informális túlélési stratégiákra.

Ennek következtében a reform valójában intézményi kérdés. 

Nem azért lesz valaki szabálykövető, mert erkölcsileg magasabb szintre emelkedik, hanem mert azt látja, hogy a szabálykövetés működik. 

Ha egy vállalkozó azt tapasztalja, hogy sikerét elsősorban a termék minősége és a piaci teljesítménye határozza meg, akkor kevésbé lesz érdekelt a politikai kapcsolatok építésében. Ha egy diák azt látja, hogy a tudás és a teljesítmény nagyobb szerepet játszik a karrierjében, mint a családi háttér vagy az ismeretségek, akkor másfajta értékrendet fog kialakítani. 

Az értékek gyakran az intézmények következményei, nem pedig előfeltételei.

A történelem azt mutatja, hogy a legsikeresebb átalakulások általában nem akkor történnek, amikor egy társadalom megpróbálja eltörölni a korábbi értékeit, hanem amikor fokozatosan olyan intézményeket és gazdasági feltételeket épít ki, amelyek mellett a régi túlélési stratégiák egyre kevésbé szükségesek. 

Az emberek ilyenkor nem azért mondanak le a klientelizmusról, a nepotizmusról vagy a kizárólag családi bizalomra épülő világról, mert erkölcsi forradalom zajlik le bennük, hanem mert egyre inkább azt tapasztalják, hogy nyitottabb, szabályozottabb és versengőbb környezetben jobban tudnak boldogulni. 

A mély társadalmi reform ezért végső soron nem a tudatok átalakításával kezdődik, hanem a tapasztalatok átalakításával.