Az emberek értékrendje többnyire követi azt a világot, amelyben élnek.
A társadalmak politikai és gazdasági preferenciái nem pusztán ideológiai meggyőződésekből fakadnak, hanem abból is, hogy az emberek milyen környezetben szocializálódtak, milyen bizonytalanságokat tapasztaltak meg, és milyen stratégiákat tanultak a boldogulásra.
A túlélési értékek fogalmát többek között Ronald Inglehart és munkatársai tették ismertté. Az elmélet szerint azokban a társadalmakban, ahol hosszú ideig hiánygazdaság, politikai bizonytalanság, kiszámíthatatlan intézmények vagy egzisztenciális fenyegetettség uralkodott, az emberek elsősorban a biztonságot, a stabilitást és a közvetlen túlélést helyezik előtérbe. Ilyen környezetben kevésbé fontosak az absztrakt elvek - például a versenysemlegesség, az intézményi fékek és ellensúlyok vagy a hosszú távú innovációs képesség -, mert ezek előnyei távoliak és bizonytalanok.
Sokkal fontosabbá válik az a kérdés, hogy ki tud munkát adni, ki tud védelmet nyújtani és kire lehet számítani egy válsághelyzetben.
A kommunista rendszerekben felnőtt generációk jelentős része olyan világban szocializálódott, ahol a formális szabályok és a valós működés között állandó szakadék húzódott. A hivatalos ideológia egyet mondott, a mindennapi élet pedig mást követelt.
Az emberek megtanulták, hogy a túlélés záloga nem feltétlenül a szabályok betartása, hanem a személyes kapcsolatok hálózata.
A rokonság, a baráti kör, a munkahelyi ismeretségek és az informális szívességcserék gyakran fontosabbak voltak, mint a hivatalos intézmények. Ez a logika nem tűnik el egyik napról a másikra egy rendszerváltással. A piaci gazdaság intézményei létrejöhetnek viszonylag gyorsan, de a társadalmi bizalom és az emberek fejében élő túlélési stratégiák sokkal lassabban változnak.
Ebben az összefüggésben érthetővé válik, hogy egy olyan rendszer, amelyet kritikusai illiberálisnak vagy klientelistának neveznek, miért tűnhet sokak számára nem problémának, hanem lehetőségnek.
Ha valaki azt tanulta meg, hogy a világ alapvetően bizonytalan, és a siker kulcsa a megfelelő kapcsolatok megszerzése, akkor nem feltétlenül a nyílt versenyt fogja tekinteni a társadalom ideális szervezőelvének.
A verseny ugyanis kockázatot jelent: nem garantálja a biztonságot, nem garantálja a pozíció megtartását és nem garantálja, hogy a vesztesekről gondoskodni fognak.
Ezzel szemben egy erős politikai központ köré szerveződő patronázsrendszer kiszámíthatóbbnak tűnhet.
Az emberek ilyenkor nem feltétlenül a rendszer egészének hatékonyságát mérlegelik, hanem azt, hogy saját családjuk és közvetlen közösségük számára milyen előnyöket vagy védelmet biztosít.
A kritikai gondolkodás hiányát ezért gyakran félreértelmezik.
Nem feltétlenül arról van szó, hogy az emberek ne lennének képesek felismerni az ellentmondásokat vagy a korrupciót. Sokkal inkább arról, hogy más prioritási sorrend alapján értékelik a valóságot. Ha valaki úgy érzi, hogy a rendszer stabilitást, identitást vagy anyagi biztonságot nyújt, akkor hajlamos lehet elfogadni olyan jelenségeket is, amelyeket egy másik értékrendből nézve elfogadhatatlannak tartanának. A politikai lojalitás ilyenkor gyakran nem tudatlanságból, hanem egyfajta kockázatminimalizáló racionalitásból fakad.
A kapitalizmus hosszú távú előnyei szintén nehezen érzékelhetők a túlélési logika perspektívájából.
A verseny, az innováció, a jogbiztonság és az intézményi korlátok olyan tényezők, amelyek évtizedes távlatban növelhetik egy ország jólétét. Egy olyan ember számára azonban, aki elsősorban a következő hónap vagy a következő év biztonságát mérlegeli, ezek az előnyök távolinak és bizonytalannak tűnhetnek.
A rövid távú stabilitás gyakran erősebb politikai vonzerővel rendelkezik, mint a hosszú távú növekedési potenciál. Emiatt előfordulhat, hogy egy társadalom jelentős része olyan politikai-gazdasági megoldásokat támogat, amelyek rövid távon biztonságot adnak, miközben hosszabb távon gyengítik a versenyképességet és a fejlődés alapjául szolgáló intézményeket.
A jelenség végső soron nem elsősorban erkölcsi vagy értelmi kérdés, hanem történelmi tapasztalatokból és alkalmazkodási stratégiákból következő társadalomlélektani logika.
Azok a társadalmak, amelyek hosszú időn keresztül bizonytalanságban éltek, hajlamosak a túlélési értékeket előnyben részesíteni az önkifejezési és autonómiaértékekkel szemben. Ilyen környezetben a szabadság helyett a biztonság, a nyílt verseny helyett a kapcsolati tőke, az univerzális szabályok helyett a személyes lojalitás válik a társadalmi siker elsődleges eszközévé. Ez a logika rövid távon stabilnak és racionálisnak tűnhet, miközben hosszabb távon éppen azokat az intézményeket gyengíti, amelyek a tartós jólétet és a széles körű társadalmi felemelkedést lehetővé tennék.
A társadalmi értékrendszerek reformja általában nem közvetlenül az értékek megváltoztatásával kezdődik. Az emberek ritkán változtatják meg a világról alkotott alapvető elképzeléseiket azért, mert valaki meggyőző érveket sorol fel nekik. Az értékek többnyire a mindennapi tapasztalatokból, az intézmények működéséből és a generációkon át öröklődő alkalmazkodási mintákból alakulnak ki.
Ezért egy túlélési logikára épülő társadalmat sem elsősorban erkölcsi prédikációval vagy politikai felvilágosítással lehet átalakítani, hanem olyan környezet megteremtésével, amelyben fokozatosan másfajta viselkedés válik kifizetődővé.
A legfontosabb feltétel a kiszámíthatóság. Amíg az emberek úgy érzik, hogy a jövő bizonytalan, a szabályok bármikor megváltozhatnak, és a társadalmi felemelkedés elsősorban a kapcsolatokon múlik, addig racionális marad a túlélési logika. Ilyenkor a családi és informális hálózatokba vetett bizalom erősebb lesz, mint a formális intézményekbe vetett bizalom.
Ha viszont az emberek tartósan azt tapasztalják, hogy a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, a teljesítmény számít és a jogbiztonság nem politikai kegytől függ, akkor fokozatosan csökken az igény az informális túlélési stratégiákra.
Ennek következtében a reform valójában intézményi kérdés.
Nem azért lesz valaki szabálykövető, mert erkölcsileg magasabb szintre emelkedik, hanem mert azt látja, hogy a szabálykövetés működik.
Ha egy vállalkozó azt tapasztalja, hogy sikerét elsősorban a termék minősége és a piaci teljesítménye határozza meg, akkor kevésbé lesz érdekelt a politikai kapcsolatok építésében. Ha egy diák azt látja, hogy a tudás és a teljesítmény nagyobb szerepet játszik a karrierjében, mint a családi háttér vagy az ismeretségek, akkor másfajta értékrendet fog kialakítani.
Az értékek gyakran az intézmények következményei, nem pedig előfeltételei.
A történelem azt mutatja, hogy a legsikeresebb átalakulások általában nem akkor történnek, amikor egy társadalom megpróbálja eltörölni a korábbi értékeit, hanem amikor fokozatosan olyan intézményeket és gazdasági feltételeket épít ki, amelyek mellett a régi túlélési stratégiák egyre kevésbé szükségesek.
Az emberek ilyenkor nem azért mondanak le a klientelizmusról, a nepotizmusról vagy a kizárólag családi bizalomra épülő világról, mert erkölcsi forradalom zajlik le bennük, hanem mert egyre inkább azt tapasztalják, hogy nyitottabb, szabályozottabb és versengőbb környezetben jobban tudnak boldogulni.
A mély társadalmi reform ezért végső soron nem a tudatok átalakításával kezdődik, hanem a tapasztalatok átalakításával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése