Orbán "kuruc" politikai manipulációja mögött főként korrupt magánérdek állt, nem pedig nemzeti cél.
Ez a magánérdek egy párt és annak holdudvarának a hatalomfenntartása és meggazdagodása volt, miközben a gazdaság teljesítménye egyre inkább romlott.
Orbán sohasem volt "kuruc hős", hanem csak a kuruc hagyományt kihasználó destruktív és korrupt politikus.
Ez a politika jelentős károkat okozott a magyarságnak.
A "kuruc" politika ára ugyanis az volt, hogy a belső harc felemésztette az erőforrásokat és aláásta az ország nemzetközi helyzetét.
A rendszer nyerteseit ez persze nem érdekelte, mert az ő zsebük tele volt a hanyatlás közepette is.
Az igazi kurucok sohasem azért harcoltak, hogy a nemzetnek rosszabb legyen, de az ő zsebük viszont dagadjon a lopott javaktól.
Döbrögi sohasem volt kuruc.
A magyar politikai kultúrában a "kuruc" hagyomány gyakran a függetlenség, az ellenállás és az idegen hatalmakkal szembeni dac jelképeként jelenik meg. Ez az örökség azonban a modern, összetett világban könnyen átalakulhat olyan politikai reflexszé, amely már nem elsősorban a külső kihívások kezelésére irányul, hanem folyamatos belső konfliktusokat termel.
Orbán politikai stílusának egyik meghatározó eleme ez a kurucos hangütés. Ez nem más, mint a nemzeti közösség gyakori meghatározása a küzdelem, az ostromlott állapot és az állandó ellenségkeresés logikáján keresztül.
Ennek főként rövid távú politikai előnye van, mert erősíti a tábor összetartását, hosszabb távon azonban jelentős társadalmi és állami erőforrásokat vonhat el azoktól a feladatoktól, amelyek valódi alkalmazkodást és összefogást igényelnek.
A megosztó politika egyik legfontosabb következménye az, hogy a közösség energiája jelentős részben önmagának az ellenőrzésére és elnyomására fordítódik.
Miért nyomná el egy "szabadságharcos" nép önmagát?
Egy szabadságharcos nép ilyet sohasem tenne, de egy korrupt, a hatalomra éhes és opportunista ex-liberális politikus viszont könnyedén és kacagva meglépné ezt.
Amikor a politikai térben egyre fontosabbá válik annak meghatározása, hogy ki az "igazi" nemzethez tartozó és ki számít árulónak, akkor a társadalmi vita könnyen átalakul lojalitásvizsgálattá. A közösség az energiáját ekkor nem a külső problémák megoldására, nem az innovációra vagy az együttműködésre használja fel, hanem a belső megfigyelésre, az ideológiai határhúzásra és a csoporton belüli "tisztasági" versenyre.
Ez a folyamat különösen káros lehet egy olyan korszakban, amelyben a siker nem az elszigetelődésen, hanem az összefogási képességen múlik. Egy modern társadalom ereje nem pusztán abban rejlik, hogy mennyire képes összetartani egy belső csoportot, hanem abban is, hogy mennyire tud együttműködni más csoportokkal, intézményekkel és tudásközpontokkal.
Ez a különbséget az "összekötő" és a "híd" jellegű társadalmi tőke különbségeként fogalmazható meg: az előbbi erős belső identitást adhat, az utóbbi viszont lehetővé teszi a nagyobb rendszerek sikeres működését.
Orbán összefogni tud, sikeresen működtetni azonban nem.
A túlzott bezárkózás alkalmazkodási lemaradáshoz és gazdasági széteséshez vezethet, ahogy Orbán politikája is ehhez vezetett.
A "kuruc" politikai ösztön egyik problémája éppen az, hogy egy korábbi történelmi környezet logikáját alkalmazza egy teljesen más világra.
A múltbeli ellenállási mintákban a világ egyszerűbb képletre épült: volt az "ők" és voltunk "mi". A mai gazdasági, technológiai és geopolitikai környezet azonban nem ilyen.
A globális ellátási láncok, a digitális információáramlás és a nemzetközi együttműködés rendszerei nem kezelhetők kizárólag barát-ellenség kategóriákban. A túl egyszerű magyarázatok gyors érzelmi reakciókat válthatnak ki, de nem alkalmasak a modern problémák összetett kezelésére.
A modern gazdaság primitív kezelése szabotálja a nemzet erejét és felvirágzását.
A kurucoknak a XVII-XVIII. században van a helyük.
A folyamatos harci logika ugyanis a saját összeomlását okozza.
Ha egy politikai rendszer számára a legfontosabb erőforrás a belső hűség bizonyítása lesz, akkor a szereplők érdekeltté válhatnak abban, hogy egyre erősebb gesztusokkal mutassák meg elkötelezettségüket. A mérsékeltebb álláspont ilyenkor könnyen gyanússá válik, a kompromisszum pedig gyengeségnek tűnhet.
Ez a dinamika azonban nem feltétlenül erősíti a közösséget: ellenkezőleg, fokozatosan csökkentheti a közös cselekvőképességet, mert a társadalom egyre több energiát fordít belső törésvonalainak fenntartására.
A probléma nem azzal van, hogy egy ország védi saját érdekeit vagy értékeit.
A probléma az, hogy a XXI. században a "kuruc" ellenállás a saját nemzet többi tagjával szemben rövidlátó és pusztító, amely nyomorba vezet el.
Minden működő közösségnek szüksége van identitásra és önbizalomra.
A kérdés inkább az, hogy az identitás együttműködésre épül-e vagy állandó konfliktusra. A stabil társadalmak nem attól erősek, hogy nincsenek bennük viták, hanem attól, hogy képesek a vitákat úgy kezelni, hogy közben megmarad a közös rendszer működőképessége.
Orbán geopolitikai világmegváltó ötlete és "kuruc" lázadása a nemzet saját alapjait rombolta le.
A kurucos politika legnagyobb ára az a láthatatlan veszteség, amelyet a társadalmi bizalom csökkenése okoz. Minden olyan energia, amelyet a belső ellenségképek fenntartására fordítanak, hiányzik máshonnan, mint például a gazdasági alkalmazkodásból, az oktatásból, az innovációból vagy a közös problémamegoldásból.
Orbán rendszere mindezt megfojtotta vagy csak hazudta ezeknél a sikereket.
Egy összetett világban nem az a legerősebb közösség, amelyik a leghangosabban küzd, hanem amelyik a legjobban képes tanulni, együttműködni és alkalmazkodni.
A valódi nemzeti érdek ezért nem a folyamatos harc fenntartása, hanem annak megőrzése, hogy a társadalom képes legyen saját energiáit nem egymás ellen, hanem a közös célokra fordítani.
Orbán Viktor és a Fidesz egy ilyen nemzeti érdeket sohasem szolgált és sohasem fog szolgálni politikai gondolkodásuk amorális familista és nihilista csődje miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése