Egy politikai erő hatalomra kerülése nem csupán intézményi változás, hanem mély, az emberi viselkedés alapvető rétegeit érintő folyamat is.
A kezdeti időszakban a döntések még gyakran a valóságra reagálnak.
A szereplők ekkor még érzékenyek a visszajelzésekre, a hibák korrekciójára és a legitimitás fenntartása érdekében törekednek a tényleges eredményekre. Idővel azonban a hatalom stabilizálódása együtt jár egy finom, de következetes eltolódással, amely nemcsak szervezeti, hanem evolúciós gyökerekkel is magyarázható.
Az első ilyen eltolódás a célok átalakulása.
A közjóra irányuló deklarált célok fokozatosan háttérbe szorulnak és helyüket a hatalom megtartásának elsődlegessége veszi át.
A Fidesz esetében ez 2014-ben történt meg. Ettől kezdődően a kezdeti reform és változtatási vágy, az erkölcsi megújulás lendülete és célja rohamosan kezdett elillanni.
Evolúciós szempontból mindez nem meglepő: az emberi csoportok történetében a státusz és az erőforrások feletti kontroll közvetlenül befolyásolta a túlélési és szaporodási esélyeket. Azok az egyének és csoportok, amelyek képesek voltak pozíciójukat megőrizni, nagyobb eséllyel maradtak fenn. A modern politikai közegben ez a mélyen gyökerező késztetés úgy jelenik meg, hogy a hatalom birtoklása önmagában válik értékké, függetlenül attól, hogy milyen konkrét eredmények társulnak hozzá.
Ezzel párhuzamosan a döntéshozó közeg szerkezete is módosul.
A lojalitás felértékelődik, miközben a kritika kockázatossá válik.
Evolúciós pszichológiai nézőpontból az ember alapvetően csoportlény: a közösséghez tartozás elvesztése a történelem nagy részében komoly veszélyt jelentett. Ezért az egyének hajlamosak elkerülni azokat a viselkedéseket, amelyek kizáráshoz vezethetnek. Egy hatalmi struktúrában ez azt eredményezi, hogy a tagok inkább alkalmazkodnak a domináns állásponthoz, még akkor is, ha belső kétségeik vannak. A kritikai gondolkodás így nem azért tűnik el, mert az egyének képessége megszűnik, hanem mert a kifejezése túl nagy kockázattal jár.
A kognitív torzítások szintén evolúciós gyökerekkel rendelkeznek.
Az emberi elme nem objektív igazságkeresésre optimalizálódott, hanem gyors, adaptív döntéshozatalra korlátozott információk mellett. Ez magában foglalja azt a hajlamot, hogy az egyén előnyben részesíti azokat az információkat, amelyek megerősítik a meglévő hiedelmeit, mert ez csökkenti a bizonytalanságot és fenntartja a csoporton belüli összhangot.
Egy politikai közegben ez oda vezet, hogy a vezetők és a környezetük egyre inkább csak azokat az adatokat fogadják be, amelyek igazolják a már kialakult narratívát, miközben az ellentmondó információkat elutasítják vagy ellenségesnek minősítik.
Az információs tér beszűkülése és az egymást erősítő nézetek dominanciája szintén illeszkedik az evolúciós mintázatokhoz. A kis létszámú, szorosan együttműködő csoportokban a közös világkép előnyt jelentett, mert növelte az együttműködés hatékonyságát és csökkentette a belső konfliktusokat.
Ugyanez a mechanizmus azonban nagyobb, komplexebb rendszerekben torzító hatásúvá válik. A szereplők egyre inkább ugyanazokat az értelmezéseket ismétlik és a külső nézőpontok kiszorulnak. A rendszer így egy önmagát megerősítő értelmezési körben kezd működni.
Egy bizonyos ponton túl ez a folyamat érzelmi telítettséget is nyer.
A politikai közösség identitása összefonódik a saját narratívájával, és a döntések már nem pusztán racionális mérlegelések, hanem a csoporthoz tartozás kifejezései. Evolúciós szempontból az érzelmek kulcsszerepet játszanak a csoportkohézió fenntartásában. A közös hiedelmekhez való érzelmi kötődés erősíti az együttműködést és a lojalitást. Ugyanakkor ez azzal a következménnyel jár, hogy az eltérő vélemények nem egyszerűen alternatív álláspontként jelennek meg, hanem a közösséget fenyegető kihívásként.
Amikor ez az állapot megszilárdul, a rendszer elveszíti önkorrekciós képességét.
A Fidesz esetében ez 2018-ban történt meg.
A hibák beismerése nem pusztán szakmai kérdéssé válik, hanem identitásbéli fenyegetéssé. Evolúciós értelemben ez érthető. A csoport kohéziójának megbomlása a múltban a túlélési esélyek csökkenésével járt. Ezért a rendszer inkább új magyarázatokat hoz létre a kudarcok értelmezésére, mintsem hogy alapvetően megkérdőjelezze a saját működését. A külső tényezők hangsúlyozása és az ellenségképek erősítése ezt a stabilitást szolgálja.
A végső következmény egy zárt, önfenntartó állapot, amelyből a kilépés rendkívül nehézzé válik.
A Fidesz 2022-ben jutott el ehhez a végső fázishoz.
Mivel minden visszacsatolási csatorna ezen belső logika szerint működik, a valóság korrekciós hatása nem tud érvényesülni. A rendszer nem tudatos döntés eredményeként marad ebben az állapotban, hanem azért, mert az emberi viselkedés evolúciósan kialakult mintázatai (mint a státuszmegőrzés, a csoporthoz tartozás igénye, az érzelmi kohézió és a torzított információfeldolgozás) együttesen ebbe az irányba terelik.
A fentiek alapján minden, a fékek és ellensúlyok, továbbá a többpártrendszer leépítésére irányuló közvetett vagy közvetlen lépések mindig, kivétel nélkül súlyos problémákat okoznak a kritikai gondolkodás és cselekvés beszűkülése által.
És lényegileg ez állt a Fidesz ideológiája, hanyatlása, korrupciója és bukása mögött is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése