Orbán nem önmagát választotta meg négy alkalommal. Orbánt sohasem lehetett volna legyőzni, ha a szavazóinak a jelentős része nem szavaz át.
Ha a szavazók az agymosás ellenére képesek voltak leváltani az Orbán-rendszert, akkor azt megtehették volna korábban is.
Tehát felmerül a kérdés: mennyiben felelősek a szavazók az Orbán-rendszer 16 évéért?
A kérdés azért fontos, mert először alakult ki a magyar történelemben egy olyan rendszer, amely a Horthy- és Kádár-féle elnyomást utánozta egy demokratikus legitimációra alapozva.
Az elnyomás külső megszállás nélküli, spontán megjelenése egy demokráciában aggodalomra adhat okot a szavazók belátási képességeivel kapcsolatosan.
Nem egy esszenciális nemzeti hibáról, hanem tanult és újratermelt kulturális- meg értékmintázatokról beszélhetünk.
Az alábbi tényezők járulhattak hozzá egy hosszú ideig stabil illiberális rendszer fennmaradásához:
1. Paternalista államelv („az állam oldja meg”)
Erős az igény arra, hogy a központi hatalom biztosítsa a rendet, a munkahelyet, az árstabilitást és a védelmet.
Történeti gyökerei:
- dualizmus kori bürokratikus állam
- a Horthy-korszak centralizációja
- a Kádár-korszak gondoskodó autoriter kompromisszuma.
A politikai következmény az, hogy sokan a szabadságjogoknál fontosabbnak tekintik a kiszámíthatóságot és az anyagi biztonságot.
2. Alacsony intézményi bizalom
Lényege az, hogy bizalmatlanság van a bíróságokkal, a pártokkal, a médiával, a parlamenttel szemben.
Ennek gyökerei az alábbiak:
- a korábbi diktatúrákban tapasztaltak
- a rendszerváltás utáni korrupciós csalódások
- az elitváltás, de nem a teljes normaváltás történelmi tapasztalata.
Ha „úgyis mindenki lop”, akkor a korrupció vádja kevésbé hat a választókra.
3. Túlélési pragmatizmus
Az emberek gyakran rövid távú anyagi racionalitás szerint döntenek.
Ennek gyökerei az alábbiak:
- gyakori történelmi törések
- inflációk, válságok
- kiszámíthatatlan rendszerek.
A választó azt nézi, hogy most jobb-e neki, és nem azt, hogy 10 év múlva milyen lesz az intézményrendszer.
4. A kliensrendszerek társadalmi elfogadottsága
Ennek a lényege az, hogy a kapcsolatokon keresztüli ügyintézés, az „ismerősön át” történő megoldás "normális".
Gyökerei:
- a hiánygazdaság öröksége
- az állami túlszabályozottság
- a személyes hálózatok szerepe.
A következmény, mint a nepotizmus és a haveri kapitalizmus kevésbé sokkoló, mert mikroszinten is ismert logika.
5. Fogékonyság a nemzeti sérelmi politikára
A lényege az, hogy a külső fenyegetésre, a megaláztatásra építő narratívák erősek lehetnek.
Gyökerei:
- Trianon emlékezete
- a 20. századi megszállások
- a nemzeti sérülékenység érzése.
A szuverenitás retorikája könnyen felülírja a gazdasági vagy jogállami kritikákat.
6. Polarizált politikai identitás
A politika erkölcsi és törzsi harc lesz, nem a programok és célok versenye a hatékonyság érdekében.
Gyökerei:
- a rendszerváltás utáni blokkosodás
- a médiatáborok kialakulása
- a „mi és ők” logika.
A saját oldal hibáit sokan relativizálják, mert a másik oldalt veszélyesebbnek tartják.
7. Gyenge állampolgári nevelés
A lényege az, hogy kisebb a hangsúly a kritikus médiatudatosságon, az intézményi ismereteken és a részvételi kultúrán.
Következményként a jogállam leépítése absztrakt probléma marad, míg a rezsiár nagyon konkrét és kiemelkedő kérdéssé válik. A jólét és az intézményi hatékonyság nem kapcsolódik össze a választók fejében.
8. Elit- és szakértőellenesség
A lényege az, hogy a „professzorok, közgazdászok, brüsszeliek csak beszélnek” kijelentés alapigazságnak tűnik.
A következmény pedig az, hogy a komplex gazdasági kritikák kevésbé hatnak, mint az egyszerű politikai üzenetek.
9. Függőségi struktúrák vidéken
A munkahely, az önkormányzat, a közmunka, a helyi kapcsolatok politikai függést hozhatnak létre.
A szavazás nem pusztán véleménykifejezés, hanem egzisztenciális döntés is lehet.
10. A demokratikus normák fiatal volta
A pluralista demokrácia intézményei történelmileg rövid ideig működtek megszakítás nélkül.
A demokratikus önkorlátozás normái így kevésbé beágyazott jellegűek, mint a régebbi demokráciákban.
***
A fentiek alapján Orbán hosszú uralmát valószínűleg nem egyetlen erkölcsi hiányosság okozta, hanem:
1. a történelmileg tanult paternalizmus
2. az alacsony bizalom
3. az anyagi bizonytalanság
4. a polarizáció
5. a gyenge intézményi kultúra, és
6. az identitáspolitikai mozgósítás.
A leírt társadalmi mintázatok és politikai értékek nem közvetlenül „állítják meg” a GDP-növekedést, hanem olyan intézményi és gazdasági környezetet hoznak létre, amelyben a termelékenység javulása, a tőke hatékony allokációja és az innováció gyengébben működik. A modern kapitalista növekedés lényege ugyanis nem pusztán az, hogy sok pénzt költenek el, hanem hogy a tőke, a munka és a tudás folyamatosan a hatékonyabb szereplőkhöz áramlik. Ha ez a szelekciós mechanizmus sérül, a gazdaság egy ideig még növekedhet külső forrásokból vagy konjunktúrából, de idővel kifullad.
A paternalista értékrend például abba az irányba tereli a politikát, hogy a gazdaság fő mozgatója ne a versenyző magánszektor, hanem az állami újraelosztás legyen. Ilyenkor a vállalkozások jelentős része nem a fogyasztók igényeinek jobb kielégítéséből próbál profitot termelni, hanem abból, hogy hozzáférjen a támogatásokhoz, a kedvezményekhez, az állami megrendelésekhez vagy a szabályozási előnyökhöz. Ez átformálja a vállalkozói ösztönzőket és a piaci innováció helyett a politikai kapcsolat válik a legfontosabb termelési tényezővé. A tőke nem oda megy, ahol a legnagyobb a várható termelékenységi hozam, hanem oda, ahol a legerősebb a politikai kapcsolatok ereje. Ez a jövedelemszerzés az új érték teremtése helyett a privilegizált pozíciók felhasználásán alapul.
Ha alacsony az intézményi bizalom, akkor a hosszú távú beruházások is sérülnek. Egy vállalkozó akkor fektet be kutatás-fejlesztésbe, képzésbe, technológiába vagy exportkapacitásba, ha bízik abban, hogy a szabályok kiszámíthatók, a szerződéseket érvényesítik, és a sikerét nem büntetik önkényes adóval vagy szabályozással. Ha ez a bizalom gyenge, akkor a racionális reakció a rövid távú gondolkodás lesz. Kevesebb lesz a magas kockázatú, de nagy hozzáadott értékű beruházás, több a gyors megtérüléssel járó, alacsony innovációs tartalmú projekt. Ez különösen káros a közepes fejlettségű országokban, mert ezeknek éppen az innovációs ugrásra lenne szükségük ahhoz, hogy felzárkózzanak a fejlettebb gazdaságokhoz.
A kliensrendszerek elfogadottsága szintén torzítja a kapitalista újratermelést. A versenyképes kapitalizmusban a gyenge cégek kiszorulnak, a jobb cégek nőnek, a tőke folyamatosan átrendeződik. Ha azonban politikailag beágyazott cégek akkor is nyernek közbeszerzést, támogatást vagy hitelt, amikor gyengén teljesítenek, akkor megszűnik a Schumpeter-féle kreatív rombolás folyamata. A rossz szereplők bent maradnak, a jók nem jutnak forráshoz. Ilyenkor a gazdaság külsőre aktívnak tűnhet, mert sok az építkezés, sok a projekt, sok az átadási ceremónia, de valójában alacsony hatékonyságú tőkehalmozás zajlik.
Ezért válnak szimbolikus jelentőségűvé a stadionok, a presztízsberuházások vagy a túlárazott építkezések. Nem önmagában az a probléma, hogy egy stadion épül vagy egy út elkészül, hiszen az infrastruktúra sokszor hasznos lehet. A probléma az, ha a beruházási döntéseket nem költség-haszon elemzés, regionális termelékenységi stratégia vagy társadalmi megtérülés vezérli, hanem a politikai látvány, a klientúraépítés vagy a rövid távú legitimáció. Ilyenkor ugyan nő a GDP a kivitelezés évében (hiszen költés történik), de a létrejövő eszköz nem termel tartós hozzáadott értéket. Az egyszeri keresletélénkítés nem azonos a hosszú távú növekedéssel.
A polarizált politikai kultúra is ront a helyzeten, mert gyengíti a visszacsatolást. Ha a választók jelentős része identitási alapon szavaz, akkor a rossz gazdaságpolitikai teljesítmény sem feltétlenül jár politikai büntetéssel. Márpedig a demokrácia egyik gazdasági előnye elvileg az lenne, hogy a hibázó kormányokat le lehet váltani. Ha ez a mechanizmus gyenge, akkor a döntéshozók kevésbé kényszerülnek hatékony kormányzásra. A rossz beruházási döntések, az oktatás elhanyagolása, az egészségügyi humántőke-romlás vagy a korrupció éveken át fennmaradhat következmények nélkül.
A gyenge állampolgári kultúra és a szakpolitikai érdektelenség miatt a növekedés valódi motorjai háttérbe szorulhatnak. A modern GDP-felzárkózás fő tényezői rendszerint az oktatás minősége, a jogbiztonság, a verseny, a technológiai adaptáció, a kutatás-fejlesztés, a magas hozzáadott értékű export és a városi termelékenységi központok fejlődése. Ezek lassú, kevéssé látványos, politikailag nehezen kommunikálható folyamatok. Ezzel szemben egy híd, stadion vagy gyáravató azonnal látható. Ha a politikai jutalomrendszer a látványt díjazza, a kormányok hajlamosak minimálisan befektetni a humántőkébe és túlbefektetni a stadionokba.
A külső forrásoktól való függés ezt ideiglenesen elfedheti. Ha jelentős uniós transzferek vagy kedvező nemzetközi konjunktúra áll rendelkezésre, akkor a gazdaság akkor is nőhet, ha a belső hatékonyság gyenge. Ez azonban sokszor nem valódi konvergencia, hanem támogatott növekedés. Amikor a külső pénz beáramlása lassul, a kamatkörnyezet romlik vagy energiaválság jön, akkor kiderül, hogy a termelékenységi alapok gyengék. A növekedés "sokkoló módon" lelassul vagy megáll.
A munkaerőpiac szempontjából is vannak következmények. Ha a politikai lojalitás fontosabbnak tűnik, mint a teljesítmény, akkor a tehetségesebb és mobilabb emberek egy része kivándorolhat vagy kivonulhat a közéletből. Az agyelszívás, a demográfiai csökkenés és a készséghiány tovább fékezi a növekedést. Egy közepes jövedelmű ország számára ez különösen súlyos, mert a felzárkózáshoz éppen magasan képzett munkaerőre lenne szükség.
Így a GDP-növekedés megállása rendszerint nem egyetlen döntés eredménye, hanem egy hosszú kumulatív folyamaté. Ha a társadalmi értékrend tolerálja a klientelizmust, előnyben részesíti a rövid távú osztogatást, kevéssé védi az intézményeket és nem kényszeríti ki a teljesítményelvűséget, akkor olyan politikai rendszert termel újra, amelyben a kapitalizmus formálisan létezik, de a versenylogikája megsérül. Ilyenkor a gazdaság működik, de nem lesz dinamikus. Termel, de nem ugrik szintet, épít, ám mégsem gazdagodik arányosan. Ez vezethet oda, hogy egy idő után az egy főre jutó GDP felzárkózása lelassul, majd megakad.
Ahogy látható, az erkölcstelen, destruktív harácsolás, az önzés és a gyűlölet ostobasága, továbbá a gazdaságszervezés alacsony szintű kultúrája tartotta fenn az Orbán-rendszert.
A politika egy tanulási folyamat.
A választóknak is tanulniuk kell az Orbán-rendszer bukásából, mert a választók saját maguk okozták a saját nyomorúságukat.
Ideje lenne belenézni a tükörbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése